A pálya peremén fényben úszott a reggel. A nap sugarai olyan élénken csillantak meg a homokon, mintha aranypor hullott volna az égből. A nézőtér örvénylő színfolt volt: zászlók, kalapok, tapsoló kezek és boldog kiáltások alkották a nagy, vibráló kavalkádot.
De minden szem ugyanarra a ló–lovas párosra szegeződött:
Léna és a pej csikó, Villám
– a kettős, akikről mindenki azt mondta, hogy amikor futnak, mintha megmozdulna körülöttük a világ.
Léna mélyet lélegzett. Hallotta a ló szívdobogását – pontosan olyan ritmusban verte, mint az övé.
Nem félelemből.
Nem görcsből.
Hanem abból a tiszta, gyermeki örömből, amit csak az érez, aki pontosan azt csinálja, amit szeret.
– Készen állsz, öreg fiú? – simította meg Villám nyakát.
Villám felhorkant. Ez nála azt jelentette:
“Kezdjük!”
A rajtpisztoly eldördült, és minden a színek robbanásává vált.
A pálya aranyszínű lett.
Az ég kékje vibrált a fejük fölött.
A lovak lábai alatt vörös, barna és sárga ecsetvonások kavarták fel a port, mintha valaki láthatatlanul festené újra a világot minden egyes lépéssel.
Villám szinte repült.
Nem erőből.
Nem dacból.
Hanem tiszta lelkesedésből.
A többi lovas mögöttük volt, de Léna nem rájuk figyelt. Csak az számított, hogy jó legyen, hogy szabad legyen, hogy benne lehessen abban a pillanatban, ahol minden lehetséges.
A célvonal közeledett. A nézők állva tapsoltak. A fény mindent aranyba vont.
– Gyere, Villám… még egy kicsit!
És a ló válaszolt: egy utolsó erős vágtával áttörték a célvonalat. A világ színei összekeveredtek körülöttük, mint egy hatalmas, örömteli festmény.
Elsők lettek.
De nem ez számított legjobban.
Léna a ló nyakába borult és felnevetett.
Villám pedig úgy rázta a fejét, mintha ő is mosolygott volna.
Ez volt az a nap, amikor a futás nemcsak verseny volt, hanem ünnep.
A nap, amikor kiderült: ha színből, szenvedéllyel és lélekkel csinálsz valamit…
akkor az egész világ veled együtt színesedik ki.
