Volt egyszer egy ember, aki hosszú ideje keresett valamit, bár nem tudta pontosan, mit.
Reggelente elindult az erdőbe, esténként pedig visszatért a házába, de mindig úgy érezte, mintha valami hiányozna.
A színek körülötte megfakultak, és bár a madarak daloltak, a hangjuk nem ért el a szívéig.
Egy napon, mikor a nap sugarai különösen aranyosan törték meg a levegőt, az út szélén egy virág szólította meg:
– Miért keresel odakint olyasmit, ami benned él?
Az ember elmosolyodott, de nem válaszolt.
Ment tovább, és egyszer csak egy keskeny ösvényt pillantott meg, amely lépcsőkben emelkedett a fény felé.
A színek egyre erősebben ragyogtak, és minden lépéssel valami változott benne:
A félelem kíváncsisággá, a kétely bátorsággá, a magány derűvé vált.
Ahogy felért, a fény szelíden körülölelte. Nem vakító volt, hanem meleg, mint egy régen várt ölelés.
A fényben egy arc formálódott ki – az ő saját arca.
És abban a pillanatban megértette:
Nem a világ színei halványultak el, hanem az ő tekintete vesztette el a ragyogást.
Lassan kilépett a fényből, és visszanézett az útra.
A virágok ragyogtak, a levegő táncolt, és a szélben mintha halk nevetés hallatszott volna.
Többé nem kereste a boldogságot – mert tudta, hogy az nem odakint várja, hanem belül él, és csak a fényhez kell lépnie érte.
Azóta, ha valaki az erdőn át sétál, néha látni véli a fénylépcső nyomát – és ha elég bátran követi, talán ő is megtalálja azt a helyet, ahol a színek újra megszületnek.
