Volt egyszer egy fiú, akit mindenki csak úgy ismert: Áron, aki keresi a színeket.
A város, ahol élt, szürke volt és hangtalan. Az emberek siettek, a nap fénye fakónak tűnt, és még a madarak is halkan daloltak.
De Áron más volt. Ő hitt benne, hogy valahol a világban léteznek színek, amik még nem tűntek el – csak elbújtak.
Egy este, mikor az ég mélykékre sötétült, Áron halkan suttogta:
– Ha léteznek a színek, én megtalálom őket.
És abban a pillanatban valami megmozdult a levegőben.
Egy apró fény jelent meg előtte, alig nagyobb egy csillagnál, és így szólt:
– A színek nem vesztek el, csak várják, hogy újra felfedezd őket. Kövess engem!
A fiú elindult. Minden lépésnél a föld alatt fény csillant, a sötétségben színek ébredtek: vörös, kék, arany és zöld – mint egy varázslatos út, amit a bátorsága festett maga elé.
Ahogy haladt, a körülötte lévő árnyak is megváltoztak: már nem ijesztőek voltak, hanem mélységet adtak a fénynek.
Mire hajnal lett, Áron a hegy tetejére ért. A nap első sugarai megcsillantak a szemében, és ő hirtelen megértette:
A színek mindig is benne voltak.
A nevetése volt a narancs, a kíváncsisága a kék, a szeretete az arany, és a reménye a zöld.
Lehunyt szemmel mosolygott.
Amikor visszatért a városba, mindenhol fény kísérte. Az emberek ránéztek, és valami megváltozott bennük: újra látták a világot – nem szürkének, hanem ragyogónak.
És ha ma is úgy érzed, hogy körülötted elhalványultak a színek, csak gondolj Áronra.
Lehet, hogy a te lépteid festik majd meg újra a világot.
