A reggel csendesen simította végig a műterem ablakát.
A halvány napsugár úgy kúszott be a deszkapadlóra, mintha halkan kopogtatna, engedélyt kérve, hogy beléphessen. Odabent minden békés volt: a festékes üvegekben színes csillanások pihentek, a vászon előtti széken pedig ott hevert a festő régi kötényének egy csepp ragyogása.
Miksa már hajnal óta ott állt, ecsettel a kezében.
A tekintete lágyan követte a készülő kép vonalait, és a szája sarkában játékos mosoly bujkált. Valami olyasmit készült megmutatni, amit egész életében csak a szíve tudott festeni.
A vásznon felesége, Ilonka alakja bontakozott ki.
Nem úgy, ahogy a világ látta őt – hanem úgy, ahogy csak ő.
Ilonka még nem tudott róla.
Miksa titokban dolgozott, napokon át, apró lopott percekben, amikor az asszony épp mással volt elfoglalva. Ma viszont eljött a pillanat, amire készült.
– Ilonka, gyere csak… kész lettem. – mondta halkan, de a hangjában ott rezgett az izgatottság.
Az asszony odalépett, és amikor megpillantotta a festményt, megállt — mintha a levegő is megdermedt volna egy pillanatra.
A vásznon őt látta.
Ahogyan Miksa látta őt minden nap: melegnek, kedvesnek, ragyogónak… olyannak, aki még az időt is képes megszelídíteni.
– Miksa… ez én vagyok? – kérdezte meghatottan.
– Igen – mosolygott a férfi. –
De nem a tükör szerinti te. Hanem az, akit én látok mellettem minden reggel.
Ilonka elpirult, mint régen, fiatal korában.
– De hát… én már nem vagyok olyan szép.
– Dehogynem. – Miksa megérintette a kezét.
– Csak másképp. A szépség idővel nem fogy el… csak mélyebbre költözik.
A festmény előtt álltak, kéz a kézben.
És Ilonka mosolya pontosan olyan volt, mint a vásznon:
meleg, tiszta, életet hordozó.
A műteremben béke volt.
Az a fajta, amelyben két ember érzi, hogy nem kell több szó – mert minden fontos ott van már a szívükben.
