Egyszer volt, hol nem volt, egy tél, amely túl hosszúra nyúlt.
A föld fehér takaró alatt aludt, a fák némán álltak, s a világ minden színe elbújt a hópelyhek alatt.
Egyik éjjel, a csillagok közt megszületett egy kis hópehely.
Más volt, mint a többi: kíváncsi, játékos és tele kérdésekkel.
– Miért vagyunk mind fehérek? – kérdezte a többiektől.
– Mert így vagyunk tiszták és szépek – felelték a hópelyhek büszkén.
– De ha minden fehér, honnan tudjuk, hol kezdődik a fény és hol a csoda? – tűnődött tovább a kis hópehely.
A többiek csak legyintettek. De ő nem tudott nyugodni.
A szél magával ragadta, és messzire sodorta. Átrepült erdők, mezők fölött, míg végül egy kisgyermek kezére hullott.
A gyermek a tenyerébe zárta, és elmosolyodott.
– Nézd csak, milyen szép vagy – suttogta. – Kár, hogy el fogsz olvadni.
A hópehely ekkor érezte először, hogy valaki igazán látja őt.
És abban a pillanatban, ahogy a meleg bőrén megolvadt, apró szivárványfény villant fel.
Mintha a színeket ő álmodta volna vissza a világnak.
Tavasszal, amikor az első virág kinyílt, a gyermek ismét az égre nézett.
A hó már nem volt sehol – de a szivárvány ott ragyogott a felhők között.
És ha nagyon figyelt, hallotta a hópehely hangját:
– A színek benned élnek. Csak el kell hinned, hogy elő tudod hívni őket.
