Hópelyhecskék Falucska a világ egyik legbékésebb helyén húzódott meg, ahol minden ház olyan volt, mintha mézeskalácsból gyúrták volna. A tetőkön vastagon ült a hó, az ablakokban pedig meleg fény pislákolt – mintha a házak is mosolyognának a tél örömétől.
A falu lakói úgy hitték, hogy náluk minden téli reggel egy apró csoda születik. És igazuk volt.
Egy hideg, csillogó decemberi napon azonban valami különös történt.
A falu főutcáján, épp a nagy hógömbfák alatt, Márti, az egyik legkíváncsibb falusi kislány, valami szokatlanra lett figyelmes. Ott, ahol máskor csak hóroppanás hallatszott, most halk, csilingelő hang szökött a levegőbe.
Mintha valaki nevetne.
Márti leguggolt, és a csizmája előtt megpillantott egy apró hópihét – de ez a hópihe nem olvadt el. Sőt! Pici lábai voltak, és mikor ránézett, még kacsintott is.
– Te… te élsz! – suttogta ámulva.
A hópelyhecske vidáman pördült egyet.
– Én bizony! Hópicur vagyok, a tél kis vigyázója!
Márti szeme elkerekedett.
– És mit csinál egy… igazi hópicur?
– Figyelem, hogy minden hópehely a helyére hulljon, – felelte büszkén. –
– Meg azt is, hogy a faluban sok legyen a nevetés. A nevetés melegen tartja a telet.
Márti elmosolyodott.
– Akkor jó helyre jöttél. Itt mindig nevetünk!
A kis hópicur örömében megrázta magát, és apró szikrák pattantak körülötte, mint parányi csillagok.
– Ma különleges nap lesz, Márti. Szeretnél segíteni nekem?
– Igen! – vágta rá a kislány gondolkodás nélkül.
És ezzel kezdődött a falu valaha volt legvarázslatosabb téli napja.
Márti és Hópicur végigsiettek a falun. A kislány nevetése dallamként szállt, és ahányszor elnevette magát, a tetőkön újabb és újabb csillogó hóvirágok jelentek meg. A rénszarvasok vidámabban ugráltak, a lámpások fényesebben világítottak, és a fenyőkön apró jégcsillagok gyúltak.
A falusiak a házakból nézték őket, mosolyogva, mert érezték, hogy valami gyönyörű dolog történik. Még a legidősebbek is azt mondták, hogy ilyen ragyogó télre nem is emlékeznek.
Ahogy a nap lenyugodott, és az ég alján megjelent az első csillag, Hópicur megállt Márti előtt.
– Köszönöm. Ma tőled lett ennyire szép a tél.
Márti megcirógatta a hópicur apró, szikrázó fejét.
– De hiszen csak játszottunk!
– Néha a legszebb dolgok épp így történnek.
A kislány ekkor észrevette: a házak ablakaiból nemcsak meleg fény áradt — hanem boldogság. Az egész falu ünneplőbe öltözött, nem is a díszek, hanem az emberek mosolya miatt.
Hópicur lassan felemelkedett a levegőbe.
– Holnap új helyen lesz dolgom. De amíg itt a tél, néha visszajövök.
– Visszavárlak! – kiáltotta Márti.
A hópicur integetett, majd elszállt a puha hófelhők közé, mintha beleolvadt volna a téli csillogásba.
Aznap este mindenki úgy aludt el Hópelyhecskék Falucskában, mintha egy varázslatos mesének lennének a szereplői.
És talán így is volt.
