Egyszer volt, hol nem volt, egy kicsi város a hegyek között, ahol a szél mindig fújt, de minden mégis fakónak tűnt.
A házak szürkére kopottak voltak, a fák levelei is alig zöldelltek, és a napfény is mintha kicsit fáradtan sütött volna.
Ebben a városban élt egy lány, akit mindenki csak Mira néven ismert.
Mira különös volt – nem a szavaival, hanem azzal, amit a levegőben hagyott maga után.
Amikor festett, a színek nem maradtak meg a vásznon: kiszöktek onnan.
Táncoltak a hajában, csillogtak a bőrén, és amikor Mira nevetett, apró festékpöttyök szálltak fel, mint a pillangók.
– Hogyan csinálod ezt? – kérdezték a gyerekek.
– Nem én csinálom – mosolygott Mira. – A színek bennem laknak. Csak kiengedem őket.
Egy nap hatalmas, hideg szél söpört végig a városon.
Mindenki becsukta az ablakokat, elbújt a házakban, csak Mira állt a tér közepén.
A szél a hajába kapott, a ruhája lobogott, de ő csak lehunyta a szemét, és halkan azt suttogta:
– Gyere, játsszunk!
És a szél valóban játszani kezdett.
Elkapta a festékpöttyöket, amiket Mira ujjai közül engedett el, és messzire vitte őket.
A város fölött kék és narancs színek kavarogtak, rózsaszín kavargott a felhők között, és a házak fala lassan életre kelt.
A szél megszíneződött.
Az emberek előbújtak, és ámulva néztek körül.
A városuk már nem volt fakó. A színek belemásztak az ablakkeretekbe, a kövek közé, sőt még a levegő is mintha derűsebben ragyogott volna.
Mira csak nevetett, és a szél a nevetését messzire vitte, túl a hegyeken.
Azóta, ha valahol a világban különösen szép naplementét látsz, vagy egy váratlanul színes pillanatot, amiről nem tudod, hogyan került oda – talán csak Mira színe suhant át újra a szelekkel.
