Az asztalon csend honolt, csak a ceruza halk súrlódása hallatszott.
A lány ujjai könnyedén siklottak a papíron, mintha nem is vonalakat, hanem gondolatokat rajzolna.
Előtte egy spirálfüzet, mellette egy telefon, amelynek képernyőjén a naplemente fényei tükröződtek — narancs, rózsaszín, mélykék.
Olyan volt, mintha az ég is festeni próbálna vele együtt.
Nem tudta pontosan, miért kezdett el rajzolni azon az estén.
Talán csak valamit keresett.
Egy érzést, amit nem tudott kimondani, vagy egy emléket, ami már nem fért el benne.
A vonalak finoman formálódtak arccá, az árnyékok életre keltek, és mire észbe kapott, egy nő nézett vissza rá a papírról.
Nem idegen volt — ismerős.
Talán a múltja, talán a jövője, vagy csak az a része, amit mások sosem láttak belőle.
A nő szemében ott volt a tenger színe, a tekintetében pedig valami mélységes nyugalom.
A haja virágokba olvadt, mintha maga a természet is belesimult volna a lényébe.
A lány nézte a rajzot, és halkan suttogta:
– Te én vagyok… csak egy másik időből.
Ebben a pillanatban a telefon felvillant.
Az üzenetek, a világ zajai, az értesítések mind visszarántották volna, de most valami más történt.
Ránézett a képernyőn látható naplementére, majd a rajzra — és megértette:
a valóság nem az, amit a képernyők mutatnak.
Hanem az, amit te magad alkotsz meg minden nap, minden mozdulattal, minden döntéssel.
A naplemente lassan elhalványult, de a papíron ott maradt a nő arca.
Nem mozdult, mégis élt.
A ceruza mellé gurult, a fény megcsillant a grafiton, és a lány elmosolyodott.
Tudta, hogy ez a pillanat több lesz egy rajznál.
Ez volt az első alkalom, hogy nem mások világát próbálta lemásolni, hanem a sajátját rajzolta meg.
És azóta, ha valaki megkérdezte tőle, miért szeret rajzolni, csak ennyit mondott:
– Mert a papíron mindig őszinte lehetek. Ott a világ nem tökéletes — de igaz.
Üzenet:
