Egyszer volt, hol nem volt, egy völgy közepén állt egy fa, amilyenhez hasonlót még senki sem látott.
Törzse erős volt, ám kérgén aranyló fény futott végig, levelei pedig mélyvörösen izzottak, mintha a naplemente örökre bennük maradt volna.
Ő volt Vera, a Vörös Fa — a völgy szíve és szimbóluma.
A környező fák csodálták, de kissé tartottak is tőle.
– Olyan különös vagy – mondták neki. – Miért nem zöld a lombod, mint a miénk?
Vera elmosolyodott.
– Mert minden színben más erő lakik. Az enyém a bátorság.
Ám egy nap hatalmas, fekete felhők gyülekeztek az égre. A szél süvített, a madarak elrepültek, és a völgyet elnyelte a sötétség.
– Vihar jön! – kiáltották a fák. – Hajolj le, rejtsd el a fényed!
De Vera nem hajolt le.
– Nem bújok el. A fényem nem a napé. Az belülről jön.
Ekkor egy villám szelte ketté az eget, fényesebb volt minden tűznél.
Egyetlen pillanat alatt lecsapott – épp Verára.
A völgy elnémult.
A fák összerezzentek, a föld remegett, s a levegő megtelt fényes, szikrázó porral.
Amikor a villám fénye elült, a Vörös Fa még mindig ott állt – de valami megváltozott.
A törzsében apró, aranyló erek futottak végig, mintha maga a villám költözött volna bele.
A levelei még mélyebben ragyogtak, és amikor a szél átfújt rajtuk, lágy, zengő hangot adtak – mint egy szív, ami új erőre talált.
A többi fa meghajolt előtte.
– Hogy élted túl? – kérdezték csodálkozva.
– Nem a vihar ellen küzdöttem – felelte Vera mosolyogva. – Hanem megtanultam együtt táncolni vele.
Azóta, ha a völgy fölött villám cikázik, a fák tudják, hogy nem kell félni.
Mert minden vihar magában rejti az új fényt.
És minden fa, amely elég bátor ahhoz, hogy vállalja a saját színét, egyszer csak megtalálja benne a saját erejét is.
