Volt egyszer egy város, amelyet mindig aranyló fény borított be, még akkor is, ha a világ más tájain sötét eső hullott.
Az emberek azt mondták, ez a város nem térképen létezik – csak azok találhatnak rá, akik meg merik nézni önmagukat igazán.
Egy napon egy fiatal festő érkezett oda. A víz tükrében álló tornyok, a csónakok halk ringása és az őszi lombok megbabonázták.
De leginkább egy különös arc ejtette rabul: egy kőfalon megjelent, mint egy falfestmény, de szemei éltek, mintha mindent látnának.
– Ki vagy te? – kérdezte a festő.
Az arc lassan megmozdult, mintha a fal mögött szív dobogna.
– Én vagyok az, aki mögötted van – felelte csendesen. – Az árnyékod, a múltad, a fényed, a titkaid.
A festő először megijedt, de valami húzta, hogy közelebb lépjen.
Amikor a kezével megérintette az arcot, a kőréteg lassan felhasadt, és egy cipzár rajzolódott ki rajta.
Ahogy lassan lehúzta, mögötte egy másik világ tárult fel: a város, amely eddig kívülről látszott, most belülről ragyogott.
A fák levelei fényből voltak, a víz aranyhullámokban mozdult, és minden utcában halk dallam szólt – a szív ritmusa.
– Ezt láttad mindig, csak nem hittél benne – suttogta az arc, mielőtt teljesen eloszlott a fényben.
A festő napokig bolyongott a városban, majd egyetlen képet vitt magával haza:
egy nő arcát, amelyben fák, fények és egy város tükröződtek.
A legenda szerint, ha valaki elég mélyen néz a képre, hallhatja a víz csobogását és érezheti a nap melegét – mert az a festmény nem csupán látvány volt, hanem kapu önmagunk felé.
