A piacon vásárolni nem egyszerű bevásárlás.
A piac egy rítus. Egy társadalmi színpad. Egy félig szervezett, félig kaotikus kulturális esemény, amit a résztvevők minden szombaton hajlandóak eljátszani – önként, újra meg újra.
Az ember elindul reggel, a fejében pontos lista: „csak egy kis paradicsom, némi zöldfűszer, esetleg kenyér, de azt is csak, ha szép.” Aztán hazaér dél körül egy bazsalikomos sajttal, három üveg lekvárral, egy növénnyel, amit „nem tudott otthagyni”, két új ismeretséggel – és elfelejti a paradicsomot.
Pedig minden jól indul. A kosár kézben, táska a vállon, napszemüveg a hajba tolva. Az ember érzi, hogy ma piacos hangulata van. Mert ez külön állapot. A piacon nem rohan senki. Ott sétálni kell, megállni, mosolyogni, nézelődni. Még ha a belső monológ folyamatos is („ne állj meg a krumplinál, még csak most jöttél be!”), a lábak úgyis önálló életre kelnek.
És aztán jönnek a karakterek. A néni, aki csak tejfölért jött, de tíz perce veszekedik a mézes emberrel a tavalyi árak miatt. A bácsi, aki mindig úgy kérdez vissza, hogy „most komolyan?” – de mégis minden héten ott van, ugyanannál a dinnyésnél. A fiatal pár, akik először vannak itt együtt, és most próbálják kitalálni, melyik az a retek, ami még „szexin bio”, de nem „túl földízű”.
És te, a főszereplő, már rég nem a paradicsomot keresed, hanem azon tűnődsz, honnan szedi az a sajtos a szlogenjét: „Ha nincs is jobb, de ez a legjobb!” Aztán megállsz, mert egy bácsi úgy kínálja a mézet, hogy közben verseket idéz – és most már szinte muszáj venni tőle valamit.
A piacnak saját időszámítása van. A percek ott nyúlnak. Egy kis fűszerstandnál eltöltött három perc valójában húsznak érződik, mert közben a nénik egymásnak ajánlják, melyik fűszer jó „a savanyú nyárhoz”. És valaki mindig hoz egy szatyrot, amin valami mulatságos szöveg van, és ezt ketten el is olvassák fennhangon, hangosan kacagnak – ez is piacidő.
A legjobb rész persze mindig a „csak megkóstolom” fázis. Egy darab sajt, egy kanál szilvalekvár, aztán már te is elmagyarázod a mögötted állónak, hogy „de ez nem az a bolti típus, ez más!”. Itt az emberek kis időre elhiszik, hogy ők tudják, mi az igazi. Hogy nem lehet csak úgy paradicsomot venni. Ki kell kérni a véleményt. Meg kell szagolni. Érezni kell, hogy jó lesz belőle a saláta. Igen, egy piacon a saláták jövője már az asztalnál eldől.
A piacon vásárolni egy kicsit színház is.
Nem öltözöl fel túl elegánsan, de mégsem mész tréningben. Nem szólsz rá a gyerekre, de mégis úgy teszel, mintha „ő kérte volna a céklát”. Nem alkudozol, de úgy nézel a körtére, hogy érezze: tudod, hogy lehetne olcsóbban is.
A standosok pedig játszanak veled. Néha kedvesek. Néha komoran mérnek. Van, aki visszakérdez: „Biztos, hogy három? Akkor már legyen öt, úgy szebb.” És te ott állsz, és bólogatsz, és tényleg elhiszed, hogy a páratlan mennyiség nem lenne gusztusos.
Aztán hazaindulsz. A kosár nehezebb, mint kéne. A zöldség kicsit túl sok. A pénztárca üresebb, mint tervezted. És ahogy belépsz a lakásba, a hűtőhöz mész – és ott a felismerés:
a paradicsomot elfelejtetted.
Pont azt, amire eredetileg indultál.
De valahogy nem bánod. Mert hazahoztál valamit, amit nem lehet megfogni. Egy napsugarat, egy hangfoszlányt, egy elkapott mondatot, egy nénike mosolyát, egy bácsi félmondatait, egy reggelt, ami nem csupán egy bevásárlás volt, hanem egy kis színdarab. És ebben a darabban te is játszottál.
