Egy történet arról, amikor nem vagy éhes – mégis eszel
Az ember nappal logikus. Tudatos. Tiszta fejjel dönt. Salátát választ, eleget iszik, néha még a zabpelyhet is rendesen kiméri. Aztán jön az este. A nap lecseng. A lámpák lejjebb kapcsolódnak, a ház elcsendesedik, és az agy, ami egész nap dolgozott, elkezd suttogni.
„Mi lenne, ha csak… egy kicsit ennél?”
Nem éhségből. Inkább valami belső nyugtalanságból. Egy fura ürességből, ami nem a gyomorban van, hanem valahol a mellkas mögött.
Az éjszakai nasizás nem tervezett dolog.
Nem úgy indul, hogy “ma éjjel, 22:47-kor bekapok három kanál nutellát”. Nem. Az úgy kezdődik, hogy csak kimész egy pohár vízért. Aztán véletlenül meglátod a sajtot. Vagy a maradék sütit. Vagy azt a valamit, amit már délelőtt kinéztél, de akkor még erős voltál. Most viszont – már nem is kérdés.
És akkor nyílik a hűtő.
De úgy, hogy ne hallja senki. Halk mozdulat, nesztelen csomagbontás, szinte lopakodás. Mert ez egy titkos pillanat. Egy bensőséges egyezség a te fáradt agyad és a benned élő kisgyerek között, aki úgy döntött: most jutalmat kér.
Ez a jutalom pedig nem feltétlenül édes. Nem mindig csoki vagy süti. Néha maradék pizza. Vagy egy kanál hideg rizs. Egy falat sajt, egy szelet szalámi. Olyan ételek, amik napközben nem is kellenének.
De este – este valahogy más szabályok szerint élünk.
A hűtő ilyenkor nem tároló. Hanem lelki társ.
A fiók nem táplálékforrás. Hanem titkos kamra.
És az, amit kivettél – nos, az nemcsak étel.
Az egy válasz valamire, amit nem tudsz megfogalmazni.
Mert az éjszakai evés nem mindig éhségről szól.
Néha arról, hogy túl sok volt a nap. Vagy túl üres. Hogy nem jött az üzenet, amit vártál. Vagy pont hogy jött, de nem úgy, ahogy kellett volna.
Hogy elmaradt a beszélgetés. Vagy a csend. Hogy nem értett meg senki. Vagy túl sokan kértek tőled. És most te kérsz – egy falat megnyugvást.
És tudod, hogy nem ez oldja meg. Tudod, hogy reggel lehet, hogy meg is bánod. De most mégis ez tűnik a legkézenfekvőbb gyógyírnak.
Nem tökéletes – de elérhető.
És néha ez is elég.
A jó hír az, hogy nem vagy vele egyedül.
Az éjszakai nasizás egy olyan univerzális emberi élmény, amit mindenki ismer – csak kevesen beszélnek róla.
És nem, nem jellemhiba. Nem gyengeség.
Inkább csak egy jel. Egy jelzés, hogy valami hiányzik – és hogy még nem adtál magadnak elég időt, figyelmet, megengedést.
A falat étel ilyenkor nem a gyomrodhoz szól.
Hanem a lelkedhez.
Szóval, ha legközelebb ott állsz a hűtő előtt éjjel 23:06-kor, a kanállal a kezedben, csak gondolj arra:
Lehet, hogy ma kicsit túl sokat vártál el magadtól.
Lehet, hogy ma nem kaptál elég ölelést.
És lehet, hogy ez a kanál most nem a testednek kell – hanem annak a résznek benned, ami még mindig reméli, hogy valaki majd egyszer megkérdezi:
„Nem vagy éhes? Csináljak valami finomat?”
