Van a lélekben egy halk rezdülés, amelyet sokáig észre sem veszünk.
Talán hetek óta ott motoszkál, talán évek óta pihen bennünk, egy sarokban, türelmesen várva.
Egy szelíd hang, amely nem követel, csak súg:
„Ideje menni.”
Az elindulás ritkán látványos. Nem olyan, mint amikor valaki bevágja maga mögött az ajtót.
Sokkal inkább emlékeztet arra a pillanatra, amikor hirtelen rájössz: már nem ugyanazt érzed, mint régen.
Hogy a hely, ahol állsz, már nem viszi előre a szívedet.
Hogy valami benned nagyobb akar lenni, mint amit most élsz.
Gyerekként az elindulás természetes volt.
Az első lépések idején nem számoltunk kockázatot, nem mérlegeltünk: egyszerűen mentünk.
Eleshettünk, felálltunk, újra próbáltuk — a testünk ösztönösen tudta, hogy mozgásban kell lennie.
És eszünkbe sem jutott megkérdezni:
„Biztos jó irány?”
„Elég vagyok hozzá?”
Gyerekként a világ tele volt bátorsággal.
Felnőttként tele lett félelemmel.
Valahol útközben megtanuljuk halogatni azt, amit a szívünk már rég eldöntött.
Kitanuljuk a könnyedséget, beletanulunk a „majd egyszer”-be.
És közben lassan elhisszük, hogy az elindulás nagy dolog, különleges alkalom, nagy bejelentés kell hozzá.
Pedig nem kell.
Az elindulás egyszerű.
A kimondása viszont nehéz.
Mert elindulni valójában nem akkor kezdünk, amikor ténylegesen mozdul a lábunk.
Az elindulás belül történik meg.
Ott, ahol először fogalmazódik meg a gondolat:
„Én ennél többre születtem.”
„Nem akarok itt megrekedni.”
„Van bennem valami, ami új irányt kíván.”
Ez a pillanat az igazi kezdet.
A mozdulat csak utána jön.
A felnőtt életben az elindulás már döntés, nem ösztön.
Van mögötte felelősség, múlt, félelem.
Néha fájdalmas, néha felszabadító, de mindig tiszta:
az ember egyszer csak érzi, hogy tovább kell mennie.
Nem azért, mert amit maga mögött hagy rossz.
Hanem mert már kinőtte.
Mint egy kabátot, amely valaha melegített, ma viszont szűk.
A kapcsolatokban is vannak indulások, amelyek csendesek, mégis sorsfordítók.
Amikor megteszel egy lépést valaki felé — vagy épp el tőle.
Amikor kimondod, amit addig féltél, vagy elengeded azt, ami már csak visszatart.
Az elindulás ilyenkor nem mások ellen, hanem önmagadért történik.
A lelki szabadság mozdul meg benned.
És néha az élet legnagyobb indulásai hétköznapi neszekkel kezdődnek.
Egy reggeli kávé felett, amikor hosszabban nézed a gőzt.
Egy esti séta közben, amikor a csend hirtelen nem üres, hanem barátságos.
Ott, ahol meghallod végre a saját hangodat, amit a világ zaja elnyomott:
„Menj.”
Nem kell, hogy drámai legyen.
Nem kell, hogy tapsolják.
Nem kell, hogy mások megértsék.
Az elindulás önmagadnak adott ajándék: a bizonyíték arra, hogy még hiszel a lehetőségeidben.
És van benne egy titok is:
ha egyszer megteszed az első lépést, a második már könnyebb.
A harmadik pedig természetes.
A negyediknél pedig rájössz:
nem is tudtad, mennyire vágytál már erre.
Mert az ember alapállapota nem az állás, hanem a mozgás.
Nem a maradás, hanem a változás.
Nem a bezárkózás, hanem a tágulás.
Elindulni nem azt jelenti, hogy tudod, hová tartasz.
Csak azt, hogy nem akarsz ott maradni, ahol már nem vagy élő.
Az elindulás végül mindig egy szóvá sűrűsödik:
„Most.”
És innen kezdődik minden más.
Megállni, visszanézni, továbbmenni, megérkezni — mind ugyanennek az útnak a további lépései.
De az első mozdulat mindig a legnagyobb csoda.
Mert aki elindul, az már nem ugyanaz az ember, mint aki ott marad.
