Van egy kis dobozom a szekrény mélyén. Régi fényképek, mozijegyek, egy hajgumi, amit már évek óta nem hordok, egy biztonsági tű, amiről már nem tudom, honnan maradt rám. Nem nézem meg gyakran, de amikor mégis, valami különös nyugalom tölt el. Ezek az apró dolgok, amik mások szemében talán semmit sem jelentenek, nekem valahogy visszaadják azt, aki voltam. Egy mosoly, egy korszak, egy illatnyi múlt – minden benne van ebben az egyetlen dobozban. És tudom, nem vagyok ezzel egyedül.
Valójában mindannyian gyűjtünk valamit. Lehet, hogy nem tudatosan, nem módszeresen, nem rendszerezve. Lehet, hogy nem bélyegeket vagy hűtőmágneseket, hanem emléket, egykori hangulatokat őrzünk, belekódolva tárgyakba. Egy régi sál, amit már nem veszünk fel, de mégis megtartunk. Egy bögre, amit sosem használunk, mégis ott van a polcon. Egy könyvjelző, amit már rég elvesztett könyv lapjai közül mentettünk meg. Nem használjuk, de nem tudjuk elengedni sem. És valójában: nem is akarjuk.
Mert nem a tárgy számít – hanem amit képvisel. Nem magát a gombot őrzöm, hanem azt az inget, amit egyszer valaki viselt, akit szerettem. Nem a mozijegy fontos, hanem az az este, amikor fogtuk egymás kezét a sötétben. Nem a táska lényeges, hanem az a nő, aki akkoriban voltam, amikor hordtam. Egy-egy tárgy így válik lenyomattá: érzelmi horgony, amit nem akarunk elengedni, mert akkor valami véglegessé válik.
És igen, van benne valami megnyugtató. Egy világban, ahol minden változik, ahol naponta jönnek és mennek hírek, dolgok, emberek – jó érzés, hogy vannak apróságok, amik maradnak. A kavics, amit a tengerpartról hoztunk, már nem emlékeztet konkrét mondatokra, csak egy halk nyugalomra, amit akkor éreztünk. A gyertyatartó, amit sosem használtunk, mégis ott van évek óta, egy életérzés tanúja. Ezek a kis dolgok lehet, hogy haszontalanok – de mélyen emberiek.
Sokan mondják: „Na jó, de mi értelme ennek? Csak gyűlik a cucc.” Talán igazuk van. De mi van, ha a gyűjtés nem a tárgyakról szól, hanem az önazonosságról? Mi van, ha egy doboz megőrzött emlékkel valójában nem a múlthoz köt – hanem segít értelmezni a jelent? Az az énem, aki régen levelezett képeslapokon, nem tűnt el – csak más formában van jelen. És jó tudni, hogy egyszer írtam azokat a mondatokat, azzal a kézírással, amit ma már alig használok.
Lehet, hogy ez a fajta kötődés kicsit női működés. De nem kizárólagosan. Inkább azoké, akik érzékenyen kapcsolódnak – önmagukhoz, másokhoz, az időhöz. Egy sál nem csupán divatkellék, hanem lehet egy korszak szimbóluma. Egy porcelánfigura nem csak dísz, hanem emlék valakiről, aki már nincs velünk. És ezek a tárgyak nem zavaró rendetlenségek – hanem olyan darabkák, amik segítenek összerakni, kik is vagyunk.
Persze eljön az idő, amikor el tudunk engedni. Nem kényszerből, nem azért, mert „ideje rendet rakni”, hanem mert belül már nincs szükség rá. Akkor kinyitjuk a fiókot, újra kézbe vesszük a darabokat, és mosolyogva megköszönjük, hogy eddig velünk voltak. Aztán elengedjük őket – nem az emléket, csak a hordozóját. Mert már bennünk él, és nem kell hozzá tárgyi bizonyíték.
És talán marad egy-két darab, amit mégsem dobunk ki. Mert nem akarunk. És ez is rendben van. Nem kell mindig hasznosnak lennie valaminek ahhoz, hogy helye legyen az életünkben. A „haszontalan” dolgok néha a legnagyobb érzelmi értéket hordozzák.
Szóval ha legközelebb belenézel egy rég nem nyitott dobozba, és azon gondolkodsz, miért tartogatsz benne ilyen furcsa apróságokat, ne szégyelld. Ne érezd úgy, hogy túlérzékeny vagy, vagy nem vagy elég „rendszerezett”. Mert amit megőrzöl, az valójában téged őriz.
És van, hogy a legszebb dolgok nem azok, amiket használsz – hanem azok, amiket megtartasz.
