Van valami egészen megnyugtató abban, amikor egy gyerek leül egy tál sült krumpli és panírozott falatok mellé. Nem kell noszogatni, nem kell alkudozni. A kis kezek határozottan nyúlnak a doboz felé, a szem csillog, a mosoly megjelenik. És közben a szülő is fellélegzik kicsit: végre valami, amit megeszik. De miért épp ez? Miért ez az a fajta étel, amit már a háromévesek is imádnak – ösztönösen, válogatás nélkül?
A válasz részben egyszerű: finom. De a gyerekeknél ez nemcsak az ízről szól. Sokkal inkább arról, hogy mit jelent számukra ez az étel. Az állaga kiszámítható. Kívül ropog, belül puha. Nincs benne meglepetés, nincs olyan rész, amit ki kell válogatni. Egyformák, ismerősek, nem kell hozzá kés vagy villa. Nem bonyolult, nem nyálkás, nem furcsa. Csupa „igen”. És egy kisgyerek számára ez a fajta biztonságérzet mindennél többet számít. Ahogy a gyerek szereti a mindig ugyanolyan meséket, a jól ismert játékokat és tárgyakat, úgy az étel esetében is ösztönösen vonzódik a megbízhatósághoz. A sült krumpli nem kérdez vissza. A panírozott csirke nem keserű, nem zöld, nem csúszós. Minden falat ismerős. Minden falat sikerélmény.
Ráadásul ott van a formátum élménye is: kézbe vehető, apró, könnyen mozgatható. Nem igényel ügyességet, nem piszkol, nem csöpög. Ez lehet az első étel, amit a gyerek teljes önállósággal eszik – és ez hatalmas dolog. A felnőttek néha megfeledkeznek róla, hogy a kisgyermek számára az evés még nem természetes, hanem tanulandó, gyakran frusztráló dolog. Egy tányér zöldség néha ijesztőbb, mint egy dolgozat. De ezekkel a jól formált falatokkal végre kompetensnek érezheti magát: nem kell segíteni, nem kell kérni, ő is boldogul.
És persze ott van még az egész körítés. Ezek az ételek gyakran egy élmény részeként jelennek meg. Egy külön kis csomag, amit kapni lehet. Valami, amit anya, apa vagy nagyi ad – valami „különleges”, amit nem minden nap kapunk. És ezt az emléket a gyerek gyorsan elraktározza. Nem csak az ízt, hanem az érzést. Hogy ez jó volt. Hogy ez az étel öröm. Hogy itt nem kellett megfelelni, nem volt vita. Csak mosoly és melegség.
Sokan kérdezik, hogy ez baj-e. Hogy „elrontjuk-e” a gyereket, ha ezeket szereti. De az igazság az, hogy ez teljesen természetes. A gyerek ízlése fejlődik. Nem születik meg a padlizsán, a sütőtök vagy a brokkoli szeretetével. Az ízérzékelés és elfogadás tanulható. És ezek az egyszerű, gyors sikerélményt adó falatok nem ellenségei a változatosságnak – csak a bejárati kapuja annak.
Amit tehetünk: példát mutatunk. Kínálunk mást is. Nem kényszerítve, nem megharcolva. Hanem csak úgy, mellékesen. Mert a gyerek nem csak azt eszi meg, amit szeret. Hanem gyakran azt, amit lát, hogy más szeret. És ha egyszer megérzi, hogy a csicseriborsókrém vagy a sült répa is lehet játékos, finom, közös – akkor lehet, hogy kinyújtja a kezét. Lehet, hogy nem ma. Lehet, hogy nem holnap. De a kíváncsiság idővel jön. És az ízlés bátorítható.
A sült krumpli és a nuggets tehát nem hiba. Nem kudarc. Hanem egy biztos pont. Egy olyan kis sarok a világban, ahol minden kisgyerek otthonosan mozog. És ez nem kevés – főleg egy olyan korban, amikor még minden új, minden képlékeny, minden változó.
Szülőként a legfontosabb, amit tehetünk, hogy nem harcolunk az ízek ellen – hanem nyitva hagyjuk az ajtót. És közben néha mi is újraéljük azt a gyermeki örömöt, amit csak egy meleg, ropogós falat tud adni.
