Van az a pillanat, amikor csend van a szobában, és gyanús, hogy valami készül. Aztán megpillantasz egy kisgyereket, aki kanalat dug egy plüssmedve szájába, komoly arccal jegyzetel egy papírfecnire, majd közli:
„Meggyógyítom. Most én vagyok az orvos.”
És te mosolyogsz.
Mert aranyos.
De valójában ennél sokkal több történik.
A szerepjáték a gyerekkor egyik legcsodálatosabb jelensége. Látszólag csak móka, de a felszín alatt elképesztő dolgok zajlanak: fejlődés, önismeret, világértelmezés. Egy kisgyerek, amikor boltosat, mentőst vagy apukát játszik, nem csak utánoz – hanem tanul, feldolgoz, és alkot is egyszerre.
Játszva tanulni, játszva lenni valaki más
A szerepjáték a gyerek saját „próbaszínpada” az élethez. Itt mindent ki lehet próbálni: azt, milyen felelősnek lenni, hogyan működik egy bolt, vagy mi történik a rendelőben.
De ami még fontosabb: itt nem lehet hibázni.
Nincs rossz döntés, nincs megszégyenítés. Ha egy műanyag hamburgert fizetsz ki cipőkanállal, senki nem nevet ki. Ha három plüssnyuszit vizsgálsz meg egy vonalzósztetoszkóppal, akkor épp orvos vagy – és kész.
A szerepjáték megadja a gyereknek azt, amit a valóság nem mindig: kontrollt, önállóságot és szabadságot. Ő dönt, ő irányít, ő alakítja a szabályokat. Ez hatalmas önbizalmat ad, különösen abban az életkorban, amikor még minden másban őt irányítják.
Nem véletlen, hogy pont orvos, boltos, mentős…
A gyerekek nem véletlenszerű szerepeket választanak. Olyasmiket játszanak el, amikkel rendszeresen találkoznak – vagy amik bennük kérdéseket, érzéseket ébresztenek.
Az orvosos játék például gyakran a félelem feldolgozása. A gyerek így lesz „a másik oldalon”: ő az, aki tudja, mi történik, és nem az, akinek tűt szúrnak a karjába.
A boltos játék az irányítottság érzését adja: ő szolgál ki, ő dönt.
A rendőr, tűzoltó, mentős szerepek pedig a hős archetípusai – azoké, akik megoldanak, megmentenek, akikkel biztonságban vagyunk.
Ezek mind olyan szerepek, amik világos szabályokat, egyértelmű kereteket és erőt képviselnek. A gyerek ilyenkor nemcsak játszik – hanem gyakran épp valamit helyreállít önmagában.
A gyerek ilyenkor nem „csak játszik” – hanem feldolgoz
A szerepjáték sokszor egyfajta belső terápia.
Egy ovis, aki minden nap azt játssza, hogy „anyuka megy dolgozni, de aztán visszajön”, valószínűleg épp a saját szeparációs szorongását dolgozza fel.
Egy kisiskolás, aki folyton tanárost játszik, lehet, hogy épp egy számára zavaros iskolai helyzetet próbál megérteni.
A játék nyelve érzelmi nyelv is. A gyerek olyan dolgokat mond és cselekszik közben, amit nem tudna elmondani másképp. Ezért is olyan fontos, hogy hagyjuk, hogy játsszon – és ha meghív rá, néha bele is csatlakozzunk. Nem azért, hogy irányítsuk, hanem hogy jelen legyünk a világában.
A szerepjátékban identitás épül – és rugalmasság is
Ha megnézzük a felnőtt életünket, az sem más, mint szerepek váltogatása: dolgozó, szülő, barát, szerelmes, gondoskodó, vezető.
A gyerek, amikor szerepjátékot játszik, gyakorolja ezt a sokféleséget.
Egyszerre próbálja ki, hogyan viselkedik egy vezető, egy segítő, egy döntéshozó. És közben ráérez, melyik szerepben érzi jól magát.
A szerepjáték tehát nem „szórakozás” – hanem alapozás a jövő énjére.
És mi jön a szerepjáték után?
A szerepjátékok idővel átalakulnak: a kisplüssökkel való játékból történetmesélés lesz, a bolt játékból színdarab vagy képregény, aztán naplóírás, vagy „fejben történő álmodozás”.
De a lényeg nem változik: a gyerek kreatívan alakítja magát és a világot.
A felnőtt, aki ma könyvet ír, színpadon áll, rajzol, vagy egyszerűen csak elképzeli, milyen lenne egy másik élet… lehet, hogy egykor az volt, aki azt mondta:
„Most én vagyok a doktor bácsi. Most én vagyok a mentős. Most én vagyok anya.”
És ez nem volt játék.
Ez volt az első próbája annak, ki lehet majd.
Ne vedd el tőle, engedd meg neki
Amikor a gyereked tíz perce magyarázza, hogyan épített boltot egy dobozból, és ki milyen játékpénzzel fizethet, lehet, hogy a fáradtságod azt súgja: „elég volt”.
De állj meg egy pillanatra.
Lehet, hogy épp egy olyan világot teremt magának, ahol minden értelmet nyer.
Ahol tudja, mit csinál.
Ahol ő dönthet.
És az ilyen pillanatok nemcsak őt formálják – hanem megmutatják neked is, milyen csodálatos belső világa van.
