Vannak szavak, amiknek a valódi jelentése nem ott van, ahol a betűk kezdődnek. Olyan mondatok, amik első hallásra megnyugtatóak, de egy pillanat múlva már csak nyomasztóak. Az egyik legnagyobb klasszikus:
„Nem haragszom.”
Ez a mondat sokféleképp hangozhat. Lehet halk, lemondó sóhaj. Lehet hirtelen felcsattanó tagadás. De a legijesztőbb akkor, ha túl nyugodtan jön:
– Nem, tényleg… nem haragszom. Semmi baj.
Mert akkor tudod: ott baj van.
Ez nem egy mezei mondat. Ez egy érzelmi rejtvény, egy miniatűr pszichodráma, egy passzív-agresszív origami, amit csak akkor tudsz megfejteni, ha elég bátor vagy visszagondolni az előző fél órára.
Mit mondtál? Mit nem mondtál? Mikor kellett volna mást mondani? Hogy kellett volna nézni? Miért nem hívtad vissza? Tényleg elfelejtetted az évfordulót? Egyáltalán: mit felejtettél el?
A „nem haragszom” egy hétköznapi színpad
Ez az a mondat, amit soha nem csak úgy kimondanak. Mindig történt előtte valami. Egy késés. Egy elfelejtett kérdés. Egy nem visszaírt üzenet. Vagy csak az, hogy nem vettél észre egy új frizurát, egy új cipőt, egy rossz hangulatot. És amikor megkérdezed, hogy „minden rendben?”, akkor jön a válasz:
– Persze. Nem haragszom.
És ebben a pillanatban indul a gondolati hullámvasút.
Mert ha valaki tényleg nem haragszik, nem mondja ki. Vagy legalábbis nem így. Az igazán békés emberek nem nyugtatgatnak. Nem kell. Az igazi nyugalmat nem kell bizonygatni. A „nem haragszom” valójában gyakran az első jele annak, hogy baj van.
Persze, ez nem mindig tudatos. Néha tényleg csak ez jön ki. Egy automatikus védekezés. Nem akarunk konfrontálódni. Nem akarjuk újra átélni. Vagy csak fáradtak vagyunk megbántódni. De a mondat elhangzik. És onnantól minden másképp hangzik.
A „nem haragszom” után ugyanis a világ más hangsúlyokat kap. A „Jó reggelt” gyanúsan túl gyors. A „Semmi baj” túl éles. A „Majd én megcsinálom” pedig… inkább ne is csináld meg. Inkább hagyjuk az egészet.
Mert nem a mondat fáj. Hanem az, hogy nem tudod, mi van mögötte
Valójában mindannyian vágyunk arra, hogy értsenek minket. Hogy ha valami bajunk van, akkor azt valaki kitalálja, kimondja, megérzi. És néha, amikor csalódunk, a kimondott szavak helyett elrejtjük a valódiakat. Ez a „nem haragszom” pillanata. A játszma kezdete. Vagy folytatása.
És itt jön be a humor. Mert ha nem tudsz ezen néha nevetni, akkor belecsúszol a feszengés mocsarába.
– Te haragszol?
– Nem. Csak… gondolkodom.
Na, ez még egy level. Ha valaki már nem is tagad, csak „gondolkodik”, akkor jobb, ha előveszed a kapcsolatotok teljes forgatókönyvét és gyorsan rákeresel, hol volt a hiba.
Mi lenne, ha néha tényleg kimondanánk?
Hogy: „Igen, haragszom. Mert megbántottál. Mert rosszul esett. Mert figyelmetlen voltál.”
Lehet, hogy furcsán hangozna. De legalább igaz lenne. És ha igaz, azzal lehet mit kezdeni. Egy őszinte harag kezelhetőbb, mint egy elfojtott „semmi baj”.
Persze nem minden helyzet érdemel nagy beszélgetést. De néha csak annyit kellene mondani: „Kicsit megsértődtem, de majd elmúlik.” Ennyi. Nem kell bonyolítani. Mert néha tényleg csak annyi kell, hogy a másik ne érezze magát bolondnak, amiért sejti, hogy valami nincs rendben – miközben te az ellenkezőjét állítod.
A „nem haragszom” az egyik legkisebb mondat, ami a legtöbb zűrt tudja okozni. De ha észrevesszük, ha ismerjük a működését, ha néha el tudjuk kapni, akkor talán legközelebb már nem csak halljuk – hanem értjük is.
És az megint egy apró lépés afelé, hogy ne csak kommunikáljunk, hanem kapcsolódjunk is.
