A délutáni nap aranyfénye puhán szűrődött át a Mesefa levelein. Balázs a fa tövében ült, lábait keresztbe tette, és kíváncsian nézett fel a magasba.
– Mesefa, miről mesélsz ma nekem? – kérdezte izgatottan.
A fa levelei lágyan megzörrentek, mintha mosolyogna.
– Ma egy apró, de nagyon bátor kis bogárról fogok mesélni, Balázs. Olyanról, aki megtanulta, hogy a kíváncsiság néha nehezebb útra visz, de mindig új csodákhoz vezet.
A levelek susogása halk zenévé vált, és a mese életre kelt.
A nagy rét közepén, egy dúsan virágzó pitypang alatt élt egy apró piros bogár, akit Bíborka-nak hívtak. A szárnya apró volt és pöttyös, de a szíve tele volt kérdésekkel.
– Vajon mi van a fűszálakon túl? – kérdezte egyik reggel. – Miért zizeg a nád, ha fúj a szél? És hová mennek a pillangók, amikor eltűnnek a nap elől?
A többi bogár csak legyintett. – Ne gondolkodj ennyit, Bíborka! Jó itt, a pitypang alatt. A világ odakint túl nagy.
De Bíborkát nem hagyta nyugodni a kíváncsiság. Egy napon, amikor a harmat még csillogott a leveleken, elhatározta, hogy elindul felfedezni a rétet.
Az első, akivel találkozott, egy csiga volt, aki egy lapos kövön mászott.
– Hová mész ilyen sietve, kis bogár? – kérdezte a csiga.
– Csak körülnézek a világban. Meg akarom tudni, mi van a pitypangon túl.
A csiga lassan bólintott. – Akkor tanácsolok valamit: ha kíváncsi vagy, néha meg kell állni, hogy igazán lásd, amit keresel.
Bíborka megfogadta a tanácsot, és figyelni kezdett. És látta, hogy a harmatcseppek apró tükrök, melyekben az egész világ visszamosolyog.
Tovább repült, és eljutott egy patakhoz. A víz csillogott, és olyan halkan csörgedezett, mintha titkokat suttogna.
– Patak, hová sietsz? – kérdezte Bíborka.
– A tenger felé – felelte a víz csillogva. – Mert mindig van tovább, még ha nem is látod az utat.
Bíborka elmosolyodott. – Akkor én is megyek tovább.
A túlparton egy pillangó pihent, aki épp a szárnyait szárította a napon.
– Ó, te apró bogár! – nevetett kedvesen. – Miért nem maradsz a virágokon? Ott minden nap süt a nap.
– Mert szeretném tudni, mi van azon túl, amit már ismerek – felelte Bíborka.
A pillangó bólintott. – Ez szép dolog. De ne feledd: a világ nem fut el, ha megpihensz. A kíváncsiság nem verseny, hanem utazás.
Ahogy este lett, Bíborka a domb tetejére ért. Innen látta a rétet, a patakot és a virágokat, ahol elindult. A nap épp lebukott a horizont mögött, és a fény aranyló sávokat festett az égre.
A kis bogár szíve megtelt melegséggel. Rájött, hogy bár apró, a világ, amit felfedezett, hatalmas – és minden sarkában új kérdés vár.
– Talán nem is az a fontos, hogy mindent tudjak – mondta halkan. – Csak az, hogy mindig legyen mit felfedezni.
A szél gyengéden végigsimított rajta, mintha csak egyetértene vele. Bíborka mosolygott, és hazarepült a pitypanghoz.
– Na, mit láttál odakint? – kérdezték a társai.
– Mindenfélét – nevetett. – De leginkább önmagamat, ahogy rácsodálkozom a világra.
És attól a naptól kezdve, amikor a nap reggel felkelt, és a harmat megcsillant a fűben, a többiek mindig látták, hogy Bíborka elsőként repül ki a pitypang alól – készen arra, hogy valami újat tanuljon.
A Mesefa elcsendesedett, majd mély, lágy hangon szólt Balázshoz:
– Látod, Balázs, a kíváncsiság nem baj, hanem ajándék. Minden kérdés új ajtó a világra, és minden felfedezés egy apró lépés önmagunk felé.
Balázs elmosolyodott. – Tehát minél többet kérdezek, annál több varázslatot találhatok?
– Pontosan – felelte a Mesefa. – Aki kérdez, az mindig úton van – és az út maga a csoda.
A levelek halkan zizegtek, mintha a fa is mosolyogna.
A kíváncsiság nem nyugtalanság, hanem a szív fénye, ami segít meglátni a világ szépségét – újra és újra, minden nap.
