A dombok felett a szél lágyan suhant, játszadozva a fűszálakkal, hullámokat keltve a táj aranyló szőnyegén. A nap halványan világított a felhők mögül, fénye finom árnyékokat vetett a földre. Egy magányos alak állt a dombtetőn – egy agár, karcsú teste feszült, hosszú lábai készen arra, hogy bármelyik pillanatban a végtelenbe szaladjon.
Zephyr volt a neve, és a szél fiaként ismerték. Ő nem tartozott senkihez, mégis mindenkihez. Kóborló lélek volt, egy szellem, aki a széllel együtt érkezett és távozott, láthatatlan kötelék fűzte a világ minden mozdulatához. Az emberek ritkán látták, de amikor megjelent, mindig nyomot hagyott maga után – nem a földön, hanem az emberek szívében.
A bundája olyan finom szálakból állt, mintha egy láthatatlan művész szénceruzával rajzolta volna meg minden egyes részletét. Az orra hosszúkás és elegáns, a szemei mélyek, bölcsek, mintha évszázadok történetét hordoznák. Nem volt gazdája, de volt otthona – az egész világ.
Egy nap, amikor a szél újabb utazásra hívta, Zephyr egy kisváros szélén találta magát. A macskaköves utcákon gyerekek játszottak, a fák lombjai halkan suttogtak, és a park szélén, egy padon, egy kisfiú üldögélt. A kezében szénceruza és egy vastag vázlatfüzet volt, amelyben aprólékosan kidolgozott rajzok sorakoztak.
Zephyr csendesen lépett közelebb, a fiú pedig felpillantott. Egy pillanatra mozdulatlanná vált, szinte visszatartotta a lélegzetét is – soha nem látott még ilyen gyönyörű agarat. A kutya méltóságteljesen állt előtte, a bundája a széllel együtt mozgott, mintha maga is egy rajz élővé vált alakja lenne.
A fiú nem félt, nem is nyúlt felé – csak figyelte. A szeme csillogott az izgatottságtól. Lassan lehajolt, és az ujjai könnyedén mozogtak a papíron. A ceruza lágyan siklott végig a lapon, minden mozdulat egy új vonalat varázsolt Zephyr képére. A szálkás, szénfekete vonások megelevenedtek, az elegáns test körvonalai kibontakoztak, és ahogy a fiú egyre mélyebben dolgozott a részleteken, Zephyr mintha felismerte volna önmagát a papíron.
Egy hosszú pillanatig némán álltak egymással szemben. Zephyr orra megremegett, szemei egyenesen a fiú lelkébe néztek. Mintha megértette volna: Ő most már örökre létezni fog, nemcsak a szélben, hanem a papíron is.
A fiú mosolygott, óvatosan befejezte az utolsó vonásokat, majd felemelte a rajzot, hogy megmutassa Zephyrnek. Az agár figyelmesen végignézte, mintha valóban értékelni tudná a művet. Aztán egy halk, elégedett sóhajjal felemelte a fejét, és egyetlen könnyed mozdulattal elrugaszkodott a földtől.
A szél újra megmozdult, a fák levelei táncolni kezdtek, és a vékony fűszálak is hajlongtak, mintha maguk is búcsút intenének a különleges agárnak. Zephyr még egy pillanatra megállt a domb tetején, hátrapillantott a fiúra, majd ahogy jött, úgy tűnt el – beleolvadt a szélbe, mintha soha nem is lett volna.
A fiú sokáig nézett utána. Majd lenézett a kezében tartott rajzra, és elmosolyodott.
Zephyr talán elszaladt a messzeségbe, de a ceruza nyomán most már örökre vele maradt. A szél fia most már nemcsak az ég és a föld között létezett, hanem egy művész szívében is – ott, ahol a legendák születnek.
