Egy őszi délután Balázs a Mesefa alatt üldögélt, miközben a levelek aranybarnán hullottak körülötte. A fa most mélyvörös és arany fénnyel ragyogott, mintha egy meleg, szívmelengető történetet akarna mesélni. Balázs izgatottan nyitotta ki a varázskönyvet, és a mese elkezdődött:
– Egy csendes kis faluban állt egy öreg almafa, amelynek gyümölcsei a legédesebbek voltak az egész vidéken. Az emberek szerették ezt a fát, és minden évben várták, hogy almái beérjenek. A fa alatt két jó barát, Marci és Emma gyakran találkozott, hogy együtt játszanak.
Egy nap, amikor az első almák megértek, a két gyerek izgatottan szaladt a fához. Mindketten kinéztek egy gyönyörű piros almát, ami a fa legmagasabb ágán csüngött.
– Én szeretném azt az almát! – mondta Marci.
– De én is! – felelte Emma.
A két barát hirtelen összevitatkozott. Mindketten meg akarták kapni az almát, de egyikük sem akart engedni.
Az almafa, amely mindent látott és hallott, bölcsen megszólalt:
– Kedves gyerekek, ha mindig csak magatokra gondoltok, nem fogjátok megtapasztalni a barátság igazi erejét. Próbáljatok meg együtt dolgozni, és meglátjátok, mi történik!
Marci és Emma elgondolkodott, majd úgy döntöttek, hogy együtt próbálják meg leszedni az almát. Marci Emma vállára állt, és így sikerült elérniük a gyümölcsöt. Mikor a kezükben tartották, rádöbbentek, hogy nem is olyan fontos, kié lesz az alma – inkább az számított, hogy együtt szedték le.
Mosolyogva elfelezték az almát, és együtt ették meg. Az íze édesebb volt, mint valaha, mert megosztották egymással.
Balázs becsukta a varázskönyvet, és a Mesefa susogva így szólt:
– Az igazi öröm nem a birtoklásból, hanem a megosztásból fakad.
Balázs mosolyogva indult haza, és elhatározta, hogy mindig figyel másokra, mert a barátság és a kedvesség a legnagyobb kincsek a világon.