Egy meleg nyári reggelen Balázs a Mesefa alá telepedett, hogy elbújjon a nap tűző sugarai elől. A fa ezúttal hűvös szellőt lehelt köré, mintha egy különleges történetet akarna elmesélni. Amikor Balázs kinyitotta a varázskönyvet, a lapok aranyló fényt árasztottak, és egy új mese kezdődött:
– Egy napsütéses reggelen, valahol az afrikai szavanna végtelen mezőin élt egy fiatal és gyors gepárd, akit Szélvésznek hívtak. Szélvész nemcsak a nevében, hanem a mozgásában is olyan volt, mint a szél: villámgyors és szabad. Minden állat tudta, hogy ő a leggyorsabb a szavannán, és senki sem mert versenyezni vele. Szélvész azonban egyre jobban unta, hogy nincs kihívója.
Egy napon, miközben a füvek között futott és a sebessége szabadsággal töltötte el, egy különös hangot hallott. A szél suttogott valamit:
– Te tényleg a leggyorsabb vagy, Szélvész? Vagy csak azt hiszed? – kérdezte huncut hangon.
A gepárd megtorpant, és körülnézett.
– Ki beszél? – kérdezte izgatottan. – Mutasd magad, hogy bebizonyíthassam, nincs nálam gyorsabb!
A szél kacagott, és minden irányból körülvette Szélvészt.
– Én vagyok a szél, és én vagyok az igazi gyorsaság mestere. Ha azt hiszed, hogy legyőzhetsz, hívj ki engem egy versenyre! – mondta a szél játékosan.
Szélvész szeme felragyogott. Végre egy igazi kihívás!
– Elfogadom a kihívást! Hol és mikor kezdjük a versenyt? – kérdezte izgatottan.
A szél megsúgta neki, hogy a verseny másnap hajnalban kezdődik, a szavanna egyik végéből a másikig. Szélvész egész éjjel edzett, próbálta a leggyorsabb formáját hozni. Úgy érezte, hogy most végre bebizonyíthatja, ő a leggyorsabb lény a világon.
Amikor elérkezett a hajnal, a verseny megkezdődött. A szél sebesen süvített a mezők felett, meglebbentve a füveket és megmozdítva a fák ágait. Szélvész a lábai erejére támaszkodva rohant, ahogy csak bírt. Az állatok mindenhol figyelték a versenyt, és ámulva nézték, ahogy a gepárd szinte elmosódik a gyorsaságától.
A verseny szoros volt. A szél körülvette Szélvészt, időnként hátracsapta a fűszálakat vagy homokot kavart fel előtte, hogy lassítsa. De Szélvész soha nem adta fel. Érezte, hogy a szíve dobog, a lábai dolgoznak, és minden erejét beleadta.
Amikor végül elérték a célt, mindketten megálltak. A szél elcsendesedett, majd halkan így szólt:
– Szélvész, nem számít, ki nyert. Te nem csak a gyorsaságodat mutattad meg, hanem az elszántságodat is. Megtanítottál valamire.
Szélvész meghökkent.
– Mit tanítottam meg neked, szél? – kérdezte kíváncsian.
– Arra, hogy a gyorsaság nem csak a sebességről szól – válaszolta a szél. – Hanem a kitartásról és a szívről. És te ezt mind birtoklod.
Szélvész elmosolyodott. Bár nem tudta pontosan, ki nyert, egy dolgot biztosan tudott: ő soha nem fogja feladni, bármilyen nagy kihívás is jön elé.
Attól a naptól kezdve a gepárd és a szél jó barátok lettek. Szélvész minden futása közben érezte, ahogy a szél lágyan simogatja, mintha mindig arra emlékeztetné, hogy a legnagyobb erő a szívben rejlik.
Balázs mosolyogva csukta be a varázskönyvet. A Mesefa ismét bebizonyította, hogy a legnagyobb kihívások azok, amelyek a szívünket is próbára teszik.
