Egy őszi délután, amikor a levelek aranyba és vörösbe borultak, Balázs a Mesefa alatt pihent. A varázskönyv ezúttal sötétzöld fénnyel kezdett ragyogni, mintha a dzsungel titkait hordozta volna magában. Ahogy Balázs kinyitotta, a lapok maguktól megfordultak, és egy új mese bontakozott ki:
– Egyszer volt, hol nem volt, egy buja, rejtelmes dzsungel mélyén élt egy kígyó, akit Samarnak hívtak. Samar nem olyan kígyó volt, mint a többiek: szemeiben tüzes csillogás volt, amelyet a dzsungel legendája övezett. Azt mondták, hogy Samar szívének fénye képes meggyógyítani minden sérelmet és bajt, de csak akkor, ha valódi bátorsággal és szívéből jó szándékkal kérik.
Egy napon a dzsungel lakói izgatottan gyültek össze egy tisztáson. A nagy esőzések miatt egy hatalmas szikla elzárta a folyó útját, és az állatok nem tudtak vízhez jutni. A majmok, a papagájok és a jaguárok mind Samarhoz fordultak segítségért.
– Samar, kérlek, segíts nekünk! – kérlelte egy kis papagáj, aki a dzsungel hírnökeként volt ismert.
– Csak akkor tudok segíteni, ha valaki képes megmutatni az önzetlenségét, és hajlandó kockáztatni magát a többiekért – mondta Samar lassan. – A szikla elmozdításához az életfa aranymagjára van szükség, de az az erdő legveszélyesebb zugában rejtőzik.
A dzsungel lakói elcsendesedtek. Az aranymagról mindannyian hallottak, de senki sem merészkedett még oda, ahol az feküdt. Egy kis majom, Nari, azonban előrelépett.
– Én megkeresem az aranymagot! – mondta határozottan. – A dzsungel mindannyiunk otthona, és nem hagyhatjuk, hogy szomjúzzanak a barátaink.
Nari útra kelt, és a dzsungel legsötétebb és legsûrűbb részei felé vette az irányt. Az útja tele volt kihívásokkal: egy mocsáron kellett átkelnie, ahol egy hatalmas krokodil figyelte minden mozdulatát, majd egy sziklaszurdokon kellett felkapaszkodnia, miközben a szél erősen fújt. Végül elérte az aranymagot őrző fát, amely hatalmas és öreg volt. A mag fénye vakítóan ragyogott.
Amikor Nari megérintette az aranymagot, a fa halkan megszólalt:
– Bátorságod és önzetlenséged miatt megérdemled, hogy elvidd a magot. De vigyázz, csak akkor működik, ha mindenki szívéből hisz benne.
Nari visszatért a tisztásra, ahol a dzsungel lakói izgatottan várták. Samar lassan felemelte a fejét, és a magot a szikla felé irányította. A fény, amely sugárzott belőle, lassan elolvasztotta a sziklát, és a folyó ismét szabadon áramlott.
A dzsungel élete helyreállt. A madarak énekeltek, a patakok csobogtak, és a levelek zizegtek a szélben. Nari hősként tért vissza, de azt mondta:
– Ez nem az én érdemem. Mindenkié, aki hitt abban, hogy együtt megoldhatjuk a bajt.
Samar bölcsen mosolygott, és a dzsungel lakóinak egy fontos igazságot tanított: az igazi erő a közösségben rejlik.
Balázs elmosolyodott, amikor becsukta a könyvet. A Mesefa ismét bebizonyította, hogy a legnagyobb akadályokat a bátorság, a hit és az összefogás győzi le.
