Balázs csendben ült a Mesefa alatt, amikor a varázskönyv halvány kékes fénnyel kezdett ragyogni. Izgatottan nyitotta ki, és a lapok maguktól megfordultak. Egy új történet bontakozott ki előtte, és a mesélő hang lágyan szólalt meg:
– Egyszer volt, hol nem volt, egy apró faluban, a hegyek ölelésében élt egy kislány, Lilla, aki mindig a túloldalt fekvő titokzatos erdőről álmodozott. Az emberek azt mondták, az erdőt egy hatalmas szakadék választja el a falutól, amelyen soha senki nem tudott átkelni. Lilla azonban hitt benne, hogy van egy híd, amit csak azok láthatnak, akik igazán mernek álmodni.
Egy éjszaka, amikor a hold fénye ezüstös ragyogással világította meg a tájat, Lilla úgy döntött, hogy megkeresi a hidat. A hegyek között kanyargó ösvényeken haladt, és minden lépésnél hallotta a szél suttogását, mintha a természet maga is bíztatná őt.
Amikor elérte a szakadék szélét, megállt. Előtte csak a mélység sötét árnyai tátongtak. Szíve gyorsan dobogott, de nem hátrált meg. Becsukta a szemét, és arra gondolt, milyen csodálatos lehet az erdő, amelyről mindig álmodott. Amikor kinyitotta a szemét, egy halvány, kékesen ragyogó híd rajzolódott ki előtte.
– Látod, Lilla, mindig is itt voltam – szólalt meg egy kedves hang. Lilla körbenézett, de senkit sem látott.
– Ki vagy te? – kérdezte halkan.
– Én vagyok a Híd – felelte a hang. – Én vezetlek át az álmaidon, ha elég bátor vagy, hogy higgy bennem.
Lilla óvatosan rálépett a hídra. Minden lépésnél erősebbnek érezte a ragyogást, és ahogy haladt, a híd egyre szilárdabbá vált. Mikor átért a túloldalra, az erdő varázslatos szépsége tárult elé: a fák törzse aranylón csillogott, a levelek szivárványszínekben játszottak, és a levegőt édes illat töltötte be.
Az erdőben egy kis tisztásra ért, ahol egy kút állt. A kút fölé hajolva meglátta a saját tükörképét, de valami más is ott volt: egy csillogó fénygömb, amely mintha belőle sugárzott volna.
– Ez vagy te, Lilla – szólalt meg ismét a hang. – Az álmaid fénye, amely most már örökké veled marad.
Lilla mosolyogva értette meg, hogy az igazi csoda nem az erdő, nem a híd, hanem a hit és bátorság, ami eljuttatta őt ide. Amikor visszatért a faluba, mindenki csodálkozva hallgatta a történetét, és az emberek lassan elhitték, hogy a híd tényleg létezik, csak látni kell hozzá a szívünkkel.
Balázs becsukta a varázskönyvet, és a Mesefa lombjai között átszűrődő fényre nézett. Tudta, hogy a legnagyobb hidak azok, amelyeket a saját álmaink építenek.
