Egyszer volt, hol nem volt, a Mesefa mellett egy hatalmas, napfényes mező terült el, tele színpompás virágokkal. A mező minden lakója szerette ezt a helyet, különösen egy apró pillangó, akit Szivárványnak hívtak. Szivárvány a legszebb szárnyakkal büszkélkedett, amelyek a napfényben ragyogtak, akár a drágakövek. Boldogan repkedett virágról virágra, és soha nem gondolt arra, hogy bármi elromolhat ezen a csodás helyen.
Egy reggel Szivárvány arra ébredt, hogy a virágok illata halványabb lett, szirmaik lehajtották fejüket. A mező hirtelen üresnek és szomorúnak tűnt. A pillangó aggódva repült körbe-körbe, hogy kiderítse, mi történt.
„Miért vagytok ilyen szomorúak?” – kérdezte az egyik hervadó margarétát.
„Elfeledték a nevünket” – suttogta a virág szomorúan. „Amíg az állatok megneveztek minket, és meséltek rólunk, addig boldogan virágoztunk. De most senki sem emlékszik ránk.”
Szivárvány elszomorodott. Tudta, hogy valamit tennie kell, hogy a virágok újra ragyogjanak.
Először a közeli méheket kérdezte meg. „Ti is észrevettétek, hogy a virágok szomorúak lettek?”
„Igen, kevesebb nektárt tudunk gyűjteni, mert a virágok már nem nyílnak olyan szép nagyra” – zümmögte az egyik méhecske.
Ezután a szomszédos erdő szélén lakó mókust is megkereste. „Tudsz valamit a virágokról?”
„Régen meséket mondtunk róluk, és nevükön szólítottuk őket, amikor gyümölcsöket gyűjtöttünk a tisztáson” – felelte a mókus. „De azóta annyi dolgunk lett, hogy elfelejtettük ezt a szokást.”
Szivárvány ekkor egy tervet eszelt ki. Elhatározta, hogy megszervez egy nagy virágünnepet, ahol minden állat újra megismeri a mező növényeit. Naphosszat dolgozott: hírt vitt az erdőbe, a tópartra és a tisztás minden zugába. A méhek nektárt gyűjtöttek, a mókusok magokat hoztak, és még a tücskök is eljöttek, hogy zenéljenek.
Amikor eljött az ünnep napja, a mező megtelt állatokkal. Szivárvány minden virágot bemutatott: „Ő itt Margaréta, akinek a szirmai olyan gyönyörűek, mint a napfény! És itt van Pipacs, a tisztás legélénkebb piros virága!”
Ahogy az állatok nevet adtak a virágoknak, és meséket találtak ki róluk, a növények lassan felemelték szirmaikat, és újra ragyogtak. A mező ismét életre kelt, tele illatokkal, színekkel és nevetéssel.
Balázs, aki figyelmesen hallgatta a történetet a Mesefa alatt, megtanulta, hogy a dolgok, amelyeket szeretünk, gondoskodást és figyelmet igényelnek. Néha elég egy kis törődés és szeretet ahhoz, hogy a környezetünk újra kivirágozzon.
Itt a vége, fuss el véle, ha nem hiszed, járj utána!