Balázs egy langyos, őszi délutánon ismét a Mesefa alá ült. A varázskönyv ezújttal meleg, barna fénnyel ragyogott, mintha az ősz színeit hordozta volna magában. Amikor kinyitotta, a lapok maguktól megfordultak, és egy új mese bontakozott ki előtte. A mesélő hang vidáman szólt:
– Egyszer volt, hol nem volt, egy gyönyörű erdőben, ahol minden állat boldogan élt együtt. Az ősz azonban nemcsak a színes leveleket hozta magával, hanem egy furcsa helyzetet is. Az erdő patakja, amely minden lakónak vizet adott, lassan kiszáradt.
A mókus, a vidra, a szarvas és a bagoly összegyültek egy nagy tisztáson, hogy megvitassák, mit tegyenek. Mindegyikük ötleteket hozott, de nem találták a megoldást.
– A patak mindig itt volt – mondta a bagoly, aki bölcsességéről volt híres. – Most azonban segítenünk kell magunkon.
– Mi lenne, ha követnénk a patak medrét? – kérdezte a vidra, aki ügyes és gyors volt a vízben. – Megtudhatnánk, honnan ered a gond.
Állatok kis csapata összegyült, és útyuk során a mókus ügyesen ugrált az ágak között, észrevéve minden apró részletet, a vidra pedig a sziklák alatt kutatott. A bagoly, aki éjszakai látásával tűnt ki, az éjszaka folyamán is figyelt.
Nemsokára egy nagy fa gyökerénél régi, összedőlt gátra bukkantak, amely eltorlaszolta a víz útját. A szarvas, erőtél duzzadó agancsával segített szétszedni a gátat, miközben a vidra és a mókus minden mozdulatot támogatott.
Amint a gát engedett, a patak újra szabadon folyt. A víz átmosott mindent, frissességet hozva az erdőbe. Az állatok boldogan figyelték, ahogy a patak élete visszatért.
– Látjátok? – szólt a bagoly. – Együtt, minden képességünket felhasználva megoldottuk a gondot.
Az állatok azóta minden évben összegyűlnek, hogy megbeszéljék az erdő dolgait, és megünnepeljék, hogy a közösség mindennél erősebb.
Balázs elmosolyodott, amikor becsukta a varázskönyvet. Tudta, hogy a legjobb eredmények mindig akkor születnek, amikor mindenki hozzáteszi a maga legjobbját.
