Egy tavaszi napon, amikor Balázs a Mesefa alatt ült, a varázskönyv aranysárga fénnyel ragyogott fel. Az égő nap színeire emlékeztető fény melegítette a lelkét, miközben a lapokat kinyitotta. A könyv magától fordult egy új történethez, és a mesélő hang halkan szólt:
– Egyszer volt, hol nem volt, egy hatalmas szavannán élt egy oroszlán, akit Leonak hívtak. Leó fiatal volt még, de már tudta, hogy egy nap övé lesz a vezető szerep az állatok között. Azonban volt egy gond: Leó gyakran kételkedett magában. Hogyan lehetne olyan bátor, mint az apja, a nagy oroszlánkirály?
Egy napon a szavanna lakói izgatottan gyültek össze. A nádasban bujkáló hiénák ellopták a Nagy Napkövet, egy régi, varázslatos ereklyét, amelyet az állatok évszázadok óta védelmeztek. A Napkő hozta el minden reggel a szavanna lakóinak a napfényt, és nélküle a szavanna lassan sötétségbe burkolózott volna.
– Valakinek vissza kell szereznie a Napkövet! – mondta az öreg zsiráf, aki bölcsességéről volt híres. – De csak az teheti, aki igazán bátor.
Az állatok egymásra néztek, de senki sem mert jelentkezni. Leó szíve hevesen dobogott. Tudta, hogy ez az ő pillanata lehet, de a félelem gombócot formált a torkában. Végül összeszedte minden erejét, és előrelépett.
– Én elhozom a Napkövet – mondta határozottan, bár belül még mindig bizonytalan volt.
Az állatok tapsoltak, de aggódtak is érte. Az öreg zsiráf együttérzően bólintott, és Leónak egy tanácsot adott:
– Ne feledd, bátorság nem azt jelenti, hogy nem félsz, hanem hogy a félelmed ellenére is cselekszel.
Leó nekivágott az úthoz. Először a nádas sûrűjében kellett átjutnia, ahol a hiénák rejtegették a zsákmányt. Az út sötét és ijesztő volt, a szél pedig furcsa hangokat hozott magával. Hirtelen egy száv hiéna ugrott elő a bokrok közül, de Leó nem hátrált meg. A barátjától, a gyors gazellától tanult egy trükköt: cseles kitérőkkel sikerült kikerülnie őket, és távolabb csalogatnia a hiénákat.
A nádas mélyén Leó megpillantotta a Napkövet, amely halványan ragyogott a holdfényben. Ahogy odalépett, az egyik hiéna vezető, Morog, elé állt. Morog nagy volt és erős, de Leó föléje kerekedett, amikor félretette a kétségeit, és egy nagyot ordított. Az ordítása visszhangzott a szavannán, és Morog megriadt. Az állatok, akik eddig rejtekhelyükön bujkáltak, meghallották Leó hangját, és segítettek neki elkergetni a hiénákat.
Leó visszavitte a Napkövet a szavanna közepére, ahol az állatok ujjongva fogadták. Amikor a Napkő újra a helyére került, a szavanna ismét ragyogó napfényben tündökölt.
– Leó, te vagy a mi igazi királyunk – mondta a bölcs zsiráf. – Nem az erőd vagy a félelmeid legyőzése tett naggyá, hanem az, hogy mertél tenni a közösségért.
Leó mosolyogva bólintott. Megértette, hogy a bátorság nem más, mint hinni magadban, és megtenni az első lépést akkor is, ha félsz. A szavanna lakói aznap éjjel nagy ünnepséget rendeztek, amelyen mindenki Leó nevét dicsőítette.
Balázs elmosolyodott, amikor becsukta a könyvet. A Mesefa ismét megmutatta, hogy a legnagyobb bátorság a szívünkből fakad, és akkor találunk rá, amikor a legnagyobb szükségünk van rá.
