Egy nyugodt, napfényes reggelen Balázs a Mesefa árnyékában ült, miközben a madarak vidáman csiripeltek körülötte. A fa ezúttal smaragdzöld fényt árasztott, mintha egy buja esőerdő történetét szeretné elmesélni. Amikor Balázs kinyitotta a varázskönyvet, egy különleges mese bontakozott ki előtte:
– Egyszer volt, hol nem volt, egy gyönyörű esőerdő közepén élt egy lajhár, akit Lalának hívtak. Lala hosszú, puha bundájával és lassú mozgásával mindig nyugalmat árasztott maga körül. Ő az esőerdő egyik legérdekesebb lakója volt, mert lassan élt, viszont így minden kis részletet észrevett maga körül.
Egy nap a kismajmok vidáman ugrándoztak a faágakon, és közben Lala mellett suhantak el.
– Hé, Lala! Miért mozogsz mindig ilyen lassan? – kérdezte az egyik majom.
Lala mosolyogva válaszolt: – Azért, mert így tudom élvezni a napot, és nem pazarolok energiát. Tudjátok, mi lajhárok különlegesek vagyunk. A lassúságunk segít, hogy könnyen elrejtőzzünk a ragadozók elől, mert alig vesznek minket észre a levelek között.
A majmok kicsit elgondolkodtak, majd tovább ugráltak. Lala ezután lassan átmászott egy másik ágra, és közben gyönyörködött a napfényben, amely átszűrődött a leveleken. Ahogy nézelődött, észrevett egy gyönyörű pillangót, amely éppen a virágok között repkedett.
– Szép napot, kis pillangó! Tudtad, hogy a lajhárok bundája különleges? – kérdezte Lala.
– Nem, mesélj róla! – válaszolt kíváncsian a pillangó.
– A bundánkban apró algák nőnek, amelyek zöld színt adnak nekünk. Ez segít, hogy beleolvadjunk a környezetünkbe, és a ragadozók ne vegyenek észre minket – magyarázta Lala büszkén.
A pillangó bólintott, majd továbbrepült, hogy elmesélje a virágoknak, milyen különleges is Lala bundája.
Délután, amikor az esőerdő csendesebb lett, Lala álmosan ásított. Tudta, hogy most eljött a pihenés ideje. A lajhárok híresek voltak arról, hogy napi 15 órát alszanak, és Lala is nagyon szerette ezt a nyugodt életmódot.
Mielőtt azonban elaludt volna, egy zöld levelibéka ugrált a közelébe.
– Szia, Lala! Nem unalmas, hogy ilyen lassan élsz? – kérdezte kíváncsian.
Lala mosolyogva válaszolt: – Nem, egyáltalán nem. Azért élek lassan, mert így tudok mindent észrevenni, amit mások talán elsietnek. Látom a napfény játékát a leveleken, hallom a patak csobogását, és érzem a szél simogatását. Ez a nyugalom az én boldogságom.
A levelibéka elgondolkodott, majd így szólt: – Azt hiszem, igazad van. Talán én is kicsit lassítok néha.
Lala mosolyogva behunyta a szemét, és lassan álomba szenderült. Az esőerdő csendes zsongása körülölelte őt, és tudta, hogy a lassú életmódjával nemcsak boldog, de biztonságban is van.
Balázs mosolyogva csukta be a varázskönyvet. A Mesefa ismét megmutatta, hogy a lassúság nem gyengeség, hanem a nyugalom és az élet apró csodáinak megélésének ereje.
