Egy nyári délután Balázs a Mesefa alatt pihent, amikor hirtelen különös, mély morajlást érzett a talpa alatt. A varázskönyv lapjai megremegtek, majd hatalmas robajjal kinyíltak,
Egy nyári délután Balázs a Mesefa árnyékában üldögélt, és egy szív alakú levelet forgatott az ujjai között. A fa csendesen susogott, majd a varázskönyv megnyílt
Egy hűvös, őszi estén Balázs a Mesefa tövében guggolt. A levelek halk zizegése közé valami új hang keveredett – egy kíváncsi susogás, mintha a fa
Egy borongós, esős délután Balázs unatkozva üldögélt a Mesefa alatt. A levelek szinte csöpögtek a párától, de a varázskönyv így is halkan kinyílt – és
Egy különösen csillagos éjszakán Balázs nem a Mesefa alatt, hanem az ablakában üldögélt. A hold fényesen ragyogott, és a csillagok úgy táncoltak, mintha valamit súgni
Egy borongós, esős délelőtt Balázs a Mesefa alatt ült, kicsit nyűgösen. Az eső kopogott a leveleken, és a cipője vizes volt egy pocsolyától. A Mesefa
Egy őszi reggelen Balázs kissé szomorkásan érkezett a Mesefához. A levegőben már benne volt a hideg, de a fa még mindig melegen ölelte a hátát,
Egy hűvös, kora őszi délután Balázs a Mesefa alatt ült, kezében a varázskönyvvel. A levelek zizegtek, mint egy motor alapjárata. A könyv lapjai hirtelen kinyíltak
Egy kellemes őszi napon Balázs a Mesefa alatt üldögélt, egy meleg pokrócba burkolózva. A levelek sárgán, barnán hullottak alá, és az erdőben finom, füstös illat
Egy borostyánfényes délután Balázs a Mesefa árnyékában ült, tenyerében a varázskönyvvel. A fák között meleg, párás szél suhant végig, mintha egy messzi dzsungel lehelete lett
Volt egyszer egy ember, aki hosszú ideje keresett valamit, bár nem tudta pontosan, mit. Reggelente elindult az erdőbe, esténként pedig visszatért a házába, de mindig
Volt egyszer egy fiú, akit mindenki csak úgy ismert: Áron, aki keresi a színeket. A város, ahol élt, szürke volt és hangtalan. Az emberek siettek,
Egyszer volt, hol nem volt, egy kicsi város a hegyek között, ahol a szél mindig fújt, de minden mégis fakónak tűnt. A házak szürkére kopottak
Egyszer, valahol a harmat és a napfény között, élt egy különös lány: Liora. A haja mintha tintából és virágporból készült volna, és amikor mozdult, a
Egyszer volt, hol nem volt, egy tél, amely túl hosszúra nyúlt. A föld fehér takaró alatt aludt, a fák némán álltak, s a világ minden
Magasan az ég tetején élt a Nap. Minden reggel elsőként ébredt, és boldogan nyújtózott a felhők fölött. Szerette, ha a világ fényben úszik, szerette látni,
A nap aranyló fényben szórta sugarait a rétre. Balázs a Mesefa tövében ült, és hallgatta, ahogy a szél lágyan zizegteti a leveleket. A fa mély,
A hegyek fölött, a völgyeken át, a tengerek felett és a rétek fölött utazott a Szél. Nem volt otthona, nem volt alakja, és senki sem
A délutáni nap aranyfénye puhán szűrődött át a Mesefa levelein. Balázs a fa tövében ült, lábait keresztbe tette, és kíváncsian nézett fel a magasba. –
