Egy meleg nyári délután Balázs a Mesefa árnyékában pihent. Botjával a homokba rajzolt: egy ló alakját. Hosszú lábakat, lobogó sörényt, kecses nyakat. – Hogy lehet,
Egy hideg, szeles délután Balázs a Mesefa alatt ült. Bár tél még nem volt, a szél úgy fújt, hogy Balázs összébb húzta a kabátját. –
Egy nyári este Balázs a Mesefa alatt ült. A nap már lebukott, az erdő sötétbe borult. Balázs sóhajtott. – Most minden szín eltűnik. Milyen unalmas
Egy forró nyári napon Balázs a Mesefa árnyékában ült. A tóparti víztükör szikrázott, a levegőben tücskök zenéltek. Balázs a homokba egy nagy állatot rajzolt: hosszú
Egy tavaszi délután Balázs a Mesefa tövében ült, és a tó tükrét figyelte. Az eső épp elállt, apró gyűrűk futottak szét a víz felszínén, a
Egy esős délután Balázs a Mesefa törzsének dőlt, és hallgatta az eső kopogását. A cseppek ütemesen peregtek végig a leveleken, mintha apró dobok szólaltak volna
Egy nyári este Balázs a Mesefa alatt üldögélt. A kertet ezüstszínűvé festette a hold fénye. A fák, a bokrok, még a kerti pad is hosszú
Egy tavaszi délután Balázs a Mesefa alatt feküdt, és az eget nézte. A felhők lassan úsztak: egyik olyan volt, mint egy virág, a másik, mint
Egy őszi délután Balázs a Mesefa alatt üldögélt. A levelek aranyszínben hullottak köré, a szél pedig olyan hangot hozott, mintha régi titkokat súgna. Balázs egy
Egy csendes nyári estén Balázs a Mesefa alatt ült. A fű lágyan simogatta a lábát, a lombok fölött pedig annyi csillag ragyogott, hogy úgy tűnt,
A régi ház padlásán por lepte a bútorokat, a levegőben pedig fanyar emlékillat kavargott. Emma egy régi ládát nyitott ki, és a tetején egy fakó
Volt egyszer egy város, amelyet mindig aranyló fény borított be, még akkor is, ha a világ más tájain sötét eső hullott. Az emberek azt mondták,
Volt egyszer egy ember, aki hosszú ideje keresett valamit, bár nem tudta pontosan, mit. Reggelente elindult az erdőbe, esténként pedig visszatért a házába, de mindig
Volt egyszer egy fiú, akit mindenki csak úgy ismert: Áron, aki keresi a színeket. A város, ahol élt, szürke volt és hangtalan. Az emberek siettek,
Egyszer volt, hol nem volt, egy kicsi város a hegyek között, ahol a szél mindig fújt, de minden mégis fakónak tűnt. A házak szürkére kopottak
Egyszer, valahol a harmat és a napfény között, élt egy különös lány: Liora. A haja mintha tintából és virágporból készült volna, és amikor mozdult, a
Egyszer volt, hol nem volt, egy tél, amely túl hosszúra nyúlt. A föld fehér takaró alatt aludt, a fák némán álltak, s a világ minden
Magasan az ég tetején élt a Nap. Minden reggel elsőként ébredt, és boldogan nyújtózott a felhők fölött. Szerette, ha a világ fényben úszik, szerette látni,
A nap aranyló fényben szórta sugarait a rétre. Balázs a Mesefa tövében ült, és hallgatta, ahogy a szél lágyan zizegteti a leveleket. A fa mély,
