Néha nehéz szavakba önteni azt, amit valójában érzünk. Főleg akkor, amikor valaki annyira sokat jelent, hogy minden mondat kevésnek tűnik. Az élet rohan, a napok
Valaha itt zaj volt. Gépek zúgtak, emberek beszéltek, szikrák pattantak az acélra. A falakat olajszag és izzadtság lengte be, a reggelek kürtszóra ébredtek, és a
Egy napsütéses délután Balázs a Mesefa árnyékában üldögélt, ölében a varázskönyvvel. Amikor kinyitotta, a lapok újra megcsillantak, és máris kezdődött a történet… Beni, a kedves
Reggel az ébresztő megszólal a telefonon. Fél perc múlva már üzeneteket nézünk, híreket pörgetünk, az agyunk pedig még fel sem ébredt, de már „dolgozik”. Aztán
Egy csendes tavaszi délutánon, amikor a nap sugarai puhán simogatták a kert szélét, egy apró, kézzel festett húsvéti tojás pihent a fűben – nem akármilyen
Egy meleg, napfényes reggelen Balázs a Mesefa árnyékában ült. A levelek halkan susogtak, és a varázskönyv lapjai ismét megmozdultak. Egy új mese bontakozott ki előtte,
Amikor aszályról beszélünk, általában a kiégett földek, repedezett talaj és kiszáradt növények jutnak eszünkbe. De van egy kevésbé ismert, ám annál fontosabb jelenség is: a
A világ mély csendben pihent, mint egy régóta elfeledett álom, amit csak néha súg vissza a szél. A táj kihalt volt, de nem üres –
Egy napsütéses délelőtt Balázs letelepedett a Mesefa alá. A levelek halk susogása közben a varázskönyv újra kinyílt, és a lapok közül új történet született: Kínában,
