A pince mélyén, ahol a levegő hűvös és enyhén sajtszagú volt, egy apró csoda rejtőzött. A boltíves mennyezet alatt gyertyák pislákoltak, meleg, aranyszínű fényük lágyan siklott végig a régi téglafalakon. A pince polcain hatalmas sajtkorongok pihentek, mint óriások a kis birodalomban, de a tér igazi éke nem a polcokon sorakozó sajtok voltak – hanem egy apró, művészi építmény, amely a pince közepén állt.
Egy kis fehér egér, piros, ünnepi mellényében büszkén állt a műve előtt: egy ház, amelyet kizárólag sajtból épített. A ház olyan részletgazdag volt, mintha maga egy mestermű lenne. Az apró sajttömbökből falakat emelt, a tetőt finoman vékonyra szeletelt parmezánlapokból borította be, és még apró ablakkereteket is faragott egy éles kis reszelővel, hogy a gyertyafény átsejthessen rajtuk.
A sajtház tökéletes volt. A kis ajtó előtt egy pici sajtlépcső vezetett fel, a ház körül pedig kockasajtból álló kerítés díszítette a „kertet”. A kis egér mindent gondosan megtervezett, mintha azt szerette volna, hogy a világ megtudja: ő nem csupán egy egér, hanem egy építőművész, egy álmodozó!
A gyertyák fénye árnyékokat vetett a pincében, és a sajtház körül minden még ünnepibbnek tűnt. A kis egér állt ott, mellkasát büszkén kidüllesztve, szeme csillogott, ahogy a művét figyelte. Egyszerűen nem tudta levenni róla a szemét. Ez volt a munkája, a remekműve, a büszkesége.
A gyertyák táncoló fényében azonban a csendet egy halk kaparás törte meg. A pince sötétebb sarkából lassan előbújt néhány másik egér – barátok, szomszédok, akik hírt kaptak a sajtházról. Az első érkező egy pocakos, barna egér volt, aki hangosan szimatolt a levegőben.
– Ez meg hogyan lehetséges? – kérdezte csodálkozva.
A kis fehér egér büszkén kihúzta magát.
– Építettem. Minden egyes sajtkockát magam faragtam. Nemcsak enni lehet a sajtot, de építeni is belőle!
Az összegyűlt egerek ámulva bámulták a házat. Az egyikük – egy apró, hegyes orrú egérlány – megérintette a parmezántetőt.
– Te jó ég, még a részletek is tökéletesek! Honnan jött az ötlet?
A kis fehér egér elmosolyodott.
– Mindig is szerettem a sajtokat, de gondoltam, miért ne lehetne belőlük valami maradandó? Valami, ami örömet szerez.
A barátok körbeállták a sajtházat, és leültek a gyertyák fényében, beszélgetni, csodálni, és persze egy-egy sajtmorzsát elcsenni a pince polcairól. A kis egér boldogan figyelte őket. A háza nem csupán műalkotás volt, hanem valami több: egy hely, ami összekötötte őket, ami mosolyt csalt a barátai arcára.
Ahogy telt az este, a pince lassan megtelt nevetéssel és csendes zsongással. A kis fehér egér tudta, hogy a sajtház idővel talán összeomlik majd – hiszen a sajt nem tart örökké –, de ez nem számított. Mert ezen az estén a pincében nem a sajtok, hanem a barátság, a nevetés, és az álmodozás volt a főszereplő.
És a kis egér, piros mellényében, büszkén mosolygott a művére, miközben a gyertyák fénye lassan táncolni kezdett a pincefalakon. Egy álom megvalósult, egy apró csoda megszületett.
