A naplemente mézszínű ragyogása szétterült az ősi erdő lombjai között, a fény halk csókokat hintett a mohás fatörzsekre és az avarral borított földre. Az ég alján izzó narancs és arany színek beleolvadtak az erdő homályos zöldjébe, miközben a köd lassan, mint egy puha takaró, bekúszott az aljnövényzet közé. A fák között egy nő állt mozdulatlanul, kezeiben egy apró, megfakult levelet tartott, amelyen a tintával írt szavak halványan látszottak a repedezett papíron. A levél maga is úgy tűnt, mintha már sokkal idősebb lenne, mint aki tartotta.
A nő arca finom vonásokkal volt megrajzolva, de szemeiben olyan mélység és melankólia ült, amely csak azokat érintheti meg, akik hosszú időt töltöttek el veszteség vagy vágyakozás terhe alatt. Virágmintás kimonója halvány rózsaszín és szürke árnyalataiban szinte beleolvadt az őt körülvevő tájba. Az ujjai gyengéden szorították a papírt, mintha attól tartott volna, hogy a legkisebb mozdulat is darabokra szakítaná azt.
Nem messze tőle, egy alacsony ágon egy szajkó ült. Tollai fekete-fehér mintái olyan precízen váltakoztak, mintha maga a természet ecsetvonásai rajzolták volna őket. A madár mereven ült, éles szemeivel figyelte a nőt, de nem mozdult, mintha várna valamire. A levegőben mindössze a köd hűvös érintése és az erdő halk lélegzése töltötte ki a teret.
A nő lassan, szinte áhítattal felemelte a levelet a fény felé, mintha utoljára próbálná elolvasni az írás sorait, de a nap fénye kezdett elhalványulni, és a szavak egyre inkább beleolvadtak a papír repedezett textúrájába. Végül mély lélegzetet vett, és mintha egy régóta tartó belső párbeszéd lezárásaként döntött volna, lassan elengedte a papírdarabot. A levél szabadon szállt, a szél gyengéden emelte a magasba, és forogva-lengedezve indult meg a sűrű lombok felé.
A szajkó ekkor megmozdult. Szárnyai hangtalanul tárultak szét, és egyetlen határozott mozdulattal felszállt az ágról, a levelet követve a levegőbe emelkedett. Tollai megcsillantak a naplemente utolsó arany sugarában, mintha maga is a nap fényének része lenne. A nő nézte, ahogy a madár és a levél együtt tűnnek el az erdő ködös mélyén, egyre távolabb kerülve, amíg már csak egy halvány árnyék maradt belőlük.
Az erdő mélyén, ahol a köd vastagabb volt, és a napfény már alig tudott behatolni, a levél lassan megpihent egy mohás sziklán. A szajkó, amely eddig hűségesen követte, a levél mellett landolt, majd lehajtotta fejét, mintha tanulmányozná az írást. A madár egy pillanatra mozdulatlanul ült, majd felkapta a levelet csőrébe, és tovább repült, egyre beljebb az erdő titokzatos sűrűjébe.
A madár végül egy tisztáson álló öreg fához érkezett. A fa törzse hatalmas volt, barázdáit a kor vésett rajta mélyre. A gyökerei között egy régi, mohos oltár állt, amelyet valaha az erdő szellemének emeltek. A szajkó óvatosan letette a levelet az oltárra, majd egy ágon helyet foglalva figyelte, ahogy a szél átsuhan az erdőn. Mintha a levél egy régi hagyomány része lenne, egy üzenet az ember és a természet közötti kapcsolat helyreállítására.
A nő időközben elindult a fák között. Nem tudta, miért, de a szívében valami furcsa megkönnyebbülést érzett. A levél elengedésével mintha egy darabot önmagából is szabadjára engedett volna, egy fájdalmas emléket vagy egy hosszú vágyódást, amely most végre helyet adott a békének.
Ahogy a nap teljesen eltűnt a horizont mögött, és az erdőt az est mély csendje borította be, a nő utoljára megfordult, és visszatekintett. Nem látta a madarat, sem a levelet, de a ködben valami különös fény villant meg, mintha az erdő maga válaszolt volna az elengedett üzenetre. A nő halvány mosollyal az arcán folytatta útját, a lelke könnyebb volt, mint valaha.
És így, a madár, az erdő és a levél története egyetlen estévé vált az idő végtelen szövetében, egy apró emlék, amelyet csak az erdő szele és a köd őrzött meg az örökkévalóság számára.
