Egy kora délután a szobában, ahol a napfény játszadozva táncolt a parkettán, egy kedves, kicsi kutyus fedezte fel a világot. Puhán hullámzó bundája ragyogott a beszűrődő fényben, miközben vidáman szaglászta a padlót, mintha minden sarkon valami izgalmas titok rejtőzne. Minden mozdulata játékos volt, mancsai apró puffanásokkal követték a kíváncsisága vezette ösvényt.
De hirtelen megállt. Szeme elkerekedett, és kíváncsiságát rémület váltotta fel. A padlón, pontosan alatta, egy sötét, hosszú árnyék hevert – az övé. A kis kutyus azonban ezt nem tudta. Olyan ijedten hátrált, mintha az árnyék egy titokzatos szörnyeteg lenne, amely csak arra vár, hogy elkapja. Mancsai lassan csúsztak hátra a parkettán, miközben füleit hátracsapta, és a sötét foltot fürkészte.
– Vau! Ez meg micsoda? – mintha ezt gondolta volna, miközben felemelte egyik mancsát, és egy óvatos mozdulattal a padló felé ütött. Az árnyék azonban nem mozdult, csak ott maradt, laposan és sötéten, mintha a föld maga tartaná fogva.
A kutyus egy nagy ugrással távolabb szökkent, szemei még jobban kitágultak, ahogy látta, hogy az árnyék hűségesen követi. A bundája megremegett, és az apró, kerek pocakja fel-le mozgott a gyors lélegzetvételektől. Most már biztos volt benne: ez valami rejtélyes lény, amely nem hagyja őt békén!
Ahogy forgolódott, próbálta lerázni az árnyékát. Szökkent jobbra, majd balra, majd a parkettán körbe-körbe futott, de az árnyék minden mozdulatát utánozta, mintha egy láthatatlan játékot játszana vele. A kutyus egy pillanatra megállt, és izgatott ugatással próbált a „folttal” beszélni. Az árnyék azonban néma maradt.
Egy nagy szökkenéssel elbújt a kanapé mögé, ahol a napfény már nem érte el. Itt végre eltűnt az árnyék. A kutyus csak kikukkantott a rejtekhelyéről, és boldogan vette észre, hogy a sötét folt már nem követi. Apró, vidám vakkantással előmerészkedett, de ahogy visszalépett a napfénybe, az árnyék ismét ott volt! A kutyus most már nem tudta, nevessen-e vagy újra megijedjen.
Egy idő után azonban kezdte észrevenni, hogy az árnyék mindig pontosan azt teszi, amit ő. Ha felemelte a mancsát, az árnyék is felemelte. Ha oldalra billentette a fejét, az árnyék ugyanúgy billent. Egy kis kíváncsi ugatás után a kutyus óvatosan felült a padlóra, és figyelni kezdte az árnyékot. Mancsával megérintette, de persze csak a padlót érezte. Lassan, nagyon lassan leesett neki: az árnyék nem bántja. Az árnyék csak követi őt, akár egy csendes társ.
Egy rövid szimatolás és egy utolsó „ellenőrző ugrás” után a kutyus rájött, hogy az árnyék nem fenyegetés. Inkább egy vicces kis játékos, amely mindig ott lesz vele, bármerre is megy. Lefeküdt a napfényes parkettára, és megnyugodva nyújtózott el, miközben az árnyéka puhán követte a mozdulatait.
Ahogy a nap lassan elmozdult az égen, és az árnyék is kinyúlt, a kutyus békésen elaludt. Most már nem számított neki, hogy az árnyék ott van, mert rájött, hogy ez a különös „folt” csak vele együtt létezik. És talán, egy különleges módon, még meg is szerette.
