A tél csendesen borította be az erdőt, minden faágon fehér takaró ült, a talajt pedig friss hó fedte. A világ mintha megállt volna egy pillanatra, ahogy az apró hópelyhek lassan aláhullottak az égből, puhán landolva az erdő fehér takaróján. A háttérben az erdő homályos sziluettje sejlett fel, az ágak között csak néha tűzött át a gyenge téli nap fénye.
A tisztás közepén azonban valami különleges történt. Egy játékos, apró tigriskölyök pattogott a hóban, vidáman ugrándozva. Bundája gyönyörű csíkos mintázatával szinte vibrált a fehérség közepén. Minden mozdulata tele volt energiával, a mancsai kis puffanásokat hagytak a friss hóban, ahogy futott, meg-megcsúszott, majd újra megállt.
Egy apró hópehely éppen az orra fölött kezdett lebegni. A kis tigris szeme elkerekedett, ahogy meglátta a finom, csillogó formát. A hópehely lassan lebegett lefelé, mintha játszadozna a kis vadásszal. A kölyök mancsával próbálta elkapni, de a hópehely kitért előle, és tovább hullámzott a levegőben. A tigris mancsai a levegőbe csaptak, majd óvatosan lépett egyet előre, bundája alatt szinte alig rejtve a remegő izgalmat.
Amikor a hópehely közvetlenül a szeme elé került, a kicsi tigris kidugta rózsaszín nyelvét, és próbálta elkapni. A nyelve hegyén csak egy pillanatra landolt a hópehely, mielőtt azonnal elolvadt volna. A kis tigris elkerekedett szemekkel nézett körül, mintha azt kérdezné: „Hová lett a csodálatos kis pelyhem?”
Nem adta fel. Az égen újabb hópelyhek táncoltak, és a kicsi tigris most már biztos volt benne, hogy újra próbálkoznia kell. Ismét felpattant, egyik mancsát a hóba nyomva, a másikat a levegőbe emelte, hogy elkapjon egy újabb kis csillagot. Mancsai alatt halk ropogással süllyedt a hó, de a kölyök nem törődött vele. Csak az érdekelte, hogy a következő hópehely az övé legyen.
Ahogy ugrált és forgolódott, bundájára is hó kezdett hullani, apró fehér foltokként megpihenve a csíkos szőrzeten. A kis tigris azonban mit sem törődött vele, mert a játék minden figyelmét lefoglalta. Egy pillanatra megállt, nyakát előre nyújtva, orrát magasra emelve figyelte az égből hulló pelyheket. Szinte mozdulatlanná vált, ahogy egy különösen nagy és gyönyörű hópehely közeledett felé.
Kidugta a nyelvét, mancsait a földhöz szegezte, és várt. A hópehely lassan ereszkedett lefelé, és végül pontosan a nyelvére hullott. Egy apró remegés, egy pillanatnyi hűvösség, majd az élmény eltűnt, mintha sosem létezett volna. A kis tigris megnyalta az orrát, és büszkén csóválta apró, csíkos farkát. „Sikerült!” – gondolhatta.
A távolban azonban már újabb pelyhek hullottak, és a tigris kíváncsisága sosem fogyott el. Ahogy a hó tovább esett, és az erdő csendes nyugalomban pihent, a kölyök tovább folytatta játékát, ugrándozva, pörögve és újra meg újra megpróbálva elkapni a téli csoda apró kis darabjait.
Az erdő csendes tanúja volt ennek az apró csodának, ahol a tigris és a hópelyhek tánca egy pillanatra az élet legőszintébb örömét hozta el.
