Egy borongós délutánon, amikor az ég szürkébe burkolózott, és az ablakon keresztül csak halvány fény szűrődött be, a világ egy kicsit szomorúnak tűnt. Az apró szobában minden csendes volt. A polcokon könyvek sorakoztak, a sarokban játékok hevertek szerteszét, de a szoba közepén, egy puha szőnyegen, ott ült egy plüssmaci. Nem akármilyen maci volt ő: szelíd arca, finoman varrott vonásai és hívogató ölelése miatt mindenki azonnal megkedvelte, aki csak ránézett.
A maci mancsában azonban valami különlegeset tartott: egy élénk rózsaszín lufit. A lufi szinte világított a szürke szobában, olyan élénk volt, hogy az ember szíve azonnal melegségre lelt, ha rápillantott. A tetején nagy betűkkel ott állt: „SZERETLEK.”
De ez a lufi nem csak egy egyszerű lufi volt. Története volt, amely túlmutatott a szoba falain. A maci szorosan fogta a zsinórt, mintha a lufi valami nagyon fontos üzenetet hordozna, amelyet semmiképp sem engedhetne el. És valóban, a lufi üzenete nem csupán szavak voltak – egy gyerek, talán egy kisfiú vagy kislány, akinek ez a szoba az otthona volt, egy szeretetteljes pillanatban kötötte a maci mancsára.
A kislány, akit Emmának hívtak, mindennél jobban szerette a maciját. Egyik este, amikor szomorú volt, mert a szülei hosszú nap után későn értek haza, Emma gondolt egyet, és a szobája polcáról elővett egy rózsaszín lufit. Egy filctollal gondosan ráírta: „SZERETLEK.” Nem tudta pontosan, miért, de úgy érezte, hogy ez az egyszerű szó mindent elmond arról, amit érez.
Emma megkötötte a lufi zsinórját a maci mancsára, majd óvatosan az ágyára tette. – Te őrzöd nekem – suttogta a macinak. – Vigyázz rá, míg visszajövök.
Azóta a maci a szőnyegen ült, a lufival együtt. Minden reggel, amikor Emma felébredt, a lufi ott lebegett, halkan ringva a levegőben, mintha köszönne. És minden este, amikor Emma lefeküdt, a macira nézett, és biztos volt benne, hogy a szeretet mindig ott lesz mellette.
De ezen a szürke délutánon Emma nem volt otthon. A maci egyedül ült a szobában, és a szoba csendjét csak a lufi halk mozgása törte meg, ahogy egy finom szellő meglengette. A lufi üzenete – „SZERETLEK” – szinte életre kelt, ahogy a rózsaszín szín és a fekete betűk ragyogtak a szoba szürkeségében.
A maci gondolkodott. Vajon meddig maradhat a lufi itt? Vajon Emma mindig szükségét érzi, hogy ezt az egyszerű, de erőteljes üzenetet lássa? Ahogy a lufi egy kicsit közelebb mozdult hozzá, mintha megérintette volna a mancsát, a maci úgy érezte, hogy a lufi is érez valamit – talán a szeretet erejét, amit az üzenet hordozott.
Ahogy telt az idő, és a nap lassan lemenni készült, az ajtó halk nyikorgással kinyílt, és Emma belépett. A szobába lépve azonnal meglátta a macit és a lufit. Egy pillanatra megállt, majd széles mosoly terült el az arcán. Odalépett a macihoz, leült mellé a szőnyegre, és megsimogatta. – Még mindig vigyázol rá – mondta halkan, mintha a maci válaszolni tudna. – Tudtam, hogy számíthatok rád.
Emma felnézett a lufira, és a rózsaszín szín és az üzenet melegséggel töltötte el a szívét. – És én is szeretlek, te kis plüssbocs – nevetett halkan, majd megölelte a macit.
A szoba megtelt a nevetés és az öröm melegségével. A lufi tovább ringatózott, mintha ő is boldog lenne. És bár a szürke délután lassan éjszakába fordult, a szeretet, amelyet a lufi és a maci képviselt, örökre ott maradt a szobában, ahol minden kezdődött: egy kisgyerek szívében, aki egy egyszerű szóval mindent elmondott, ami igazán fontos.
