Egy félhomályos színházban, ahol a színpadot lágy fények világították meg, egy táncos utolsó mozdulatai rajzolták fel az est záró akkordjait. A közönség némán figyelte, ahogy a táncos teste harmonikusan mozgott, minden lépése, minden forgása tökéletes összhangban volt a háttérben játszó halk zenével. A táncos, mintha már nem is a színpadon lenne, hanem valami más dimenzióban, a mozdulataival mesélt el egy történetet, amelyet csak ő ismert.
Ahogy az utolsó lépéshez érkezett, valami különös történt. A teste mintha megremegett volna, és egy pillanat alatt szinte átlátszóvá vált. A levegő megtelt apró fénylő részecskékkel, amelyek lassan elváltak a táncos testétől. Ezek az apró, ragyogó részecskék először összevissza lebegtek a színpadon, mintha nem tudnák, merre induljanak, majd hirtelen irányt váltottak.
A táncos alakja eltűnt, mintha teljesen feloldódott volna ezekben a részecskékben. A színpad közepén, ahol korábban állt, most csak egy kavargó, fénylő forgatag maradt, amely lassan kezdett formát ölteni. A részecskék, mint egy titkos terv szerint, új alakot öltöttek: pillangókat. Egyesével, majd csapatokban, ezek a színes, ragyogó pillangók kezdtek kirajzolódni a részecskékből. Szárnyaik a táncos minden mozdulatának emlékét hordozták, mintha a lépéseit és forgásait idézték volna meg.
A pillangók egyszerre kezdtek mozogni. Egyesek a színpad fölé emelkedtek, mások körbefonták a teret, szárnyaik lágy zümmögésével töltve be a csendet. A közönség, amely addig némán figyelt, most levegőt is alig mert venni. A pillangók mozgása olyan volt, mintha a tánc folytatódna, de már egy másik formában, ahol a gravitáció és a fizikai világ törvényei nem léteztek.
Ahogy a pillangók tánca egyre magasabbra emelkedett, a színpadot körülvevő tér is megváltozott. A sötét színházban most mintha a csillagos égbolt tárult volna fel. A pillangók a fények között szálltak, és minden mozdulatukkal mintha új csillagokat rajzoltak volna az égre. A közönség szíve egyszerre volt tele csodálattal és melankóliával. A táncos már nem volt ott, de mégis mindenhol jelen volt, a pillangók szárnyain, a fénylő részecskékben, és abban az érzésben, amelyet maga után hagyott.
Ahogy az utolsó pillangó is eltűnt a színház mennyezete felé, a terem csendben maradt. A színpad üres volt, de a levegőben ott maradt valami láthatatlan, valami, ami túlmutatott a fizikán és a valóságon. A táncos története nem ért véget – a pillangók tovább vitték azt, mindenhová, ahová csak elrepültek.
A közönség lassan felállt, és némán tapsolt, nem a táncosnak, hanem annak a varázslatnak, amit ő teremtett. És bár a táncos teste már nem volt látható, a pillangók és a részecskék szívükben örökre ott maradtak, mint egy emlék arról, hogy a szépség és a művészet sosem tűnik el, csak új formát ölt.
