Egy kis szoba fürdőkádja mellett, ahol a levegő még mindig szappanbuborékokkal volt tele, egy apró cica ült – vizesen, kócosan, és mélységesen sértve érezve magát. A cica szemei, amelyek általában a kíváncsiság és az ártatlanság tükrei voltak, most bosszús villámokat szórtak. „Ez volt az utolsó alkalom, hogy ezt eltűröm!” – mondta volna, ha tudna beszélni. De szavai helyett az arckifejezése beszélt: egy dühös, mérges grimasz, amely az összes fürdető emlékét szívesen eltörölte volna.
Bundája még mindig csapzottan tapadt a testéhez, a szőre több irányba meredezett, mint egy vadon nőtt bozótos. A szappanbuborékok, amelyek finoman lebegtek körülötte, mintha csak a helyzet iróniáját fokozták volna. Az apró, gyöngyházfényű gömbök lágyan pattantak szét az orrán és a fülein, mintha kuncognának rajta. Ez azonban csak tovább rontotta a cica hangulatát. „Szappanbuborékok? Komolyan?!” – látszott a szemeiben.
A fürdés utáni csendben még mindig érezni lehetett a friss szappan illatát, amely áthatotta a szobát. A háttérben egy törülköző hevert, amellyel alig néhány pillanattal ezelőtt még megpróbálták megszárítani. De a cica kitartó ellenállása és a makacs csapkodások miatt a törülköző jobban hasonlított egy csatakos rongyra, mint egy szárítóeszközre.
A cica testét remegés futotta át, ahogy próbálta magát megszabadítani a maradék vízcseppektől. Az apró karmai néha megcsúsztak a padlón, miközben a fürdés „megaláztatását” próbálta kiheverni. Arcán ott volt a világ legszomorúbb és legdühösebb kifejezése, amely egyszerre jelezte a sértettséget és az eltökéltséget: „Ezt még megbánod!”
A festék vonalai és foltjai egyfajta vad energiát kölcsönöztek a jelenetnek. Az olajfesték vastag rétegei és a pasztell lágy tónusai együtt alkották meg a cica kócos bundáját, miközben a vízfesték lágy átmenetei finoman körülölelték a szappanbuborékokat. Az ecsetvonások és ceruzavonalak szinte maguk is mozgásban voltak, mintha a festmény is érezte volna a cica dühét és sértettségét.
De ahogy a cica lassan kezdett megnyugodni, egy pillanatra talán maga is ráébredt, hogy most már sokkal tisztább és illatosabb, mint valaha. A harag árnyéka lassan kezdett feloldódni, de csak egy kicsit. A bosszúság, az apró morcos szemöldök és a vizes szőr kócos mivolta örökre ott maradt a macska arcán.
Ez a jelenet nem csupán egy fürdetés utáni pillanatot ábrázolt, hanem egy egész történetet mesélt el: a büszkeségről, a kiszolgáltatottságról és arról a rendíthetetlen macskatermészetről, amely soha nem felejt – de időnként talán megbocsát. Talán. Egy nap. De addig is, a cica szemei figyelmeztettek: „Készülj a visszavágásra!”
