Egy ősi, mesebeli erdőben élt egy különös lény, akit egyszerre hívtak Tigrisnek és Macskának. Hatalmas, méltóságteljes teste olyan volt, mint egy ragyogó fekete tigrisé, mégis puha és kecses mozdulatai a macskák játékosságát idézték. Bundája különleges volt: irizáló, szivárványszínekben pompázott, mintha a holdfény és a csillagok minden árnyalatát magába szívta volna.
A helyiek szerint a lény varázserejű volt – megőrizte a békét az erdőben, és segített az elveszetteken. Az emberek azonban ritkán látták, mert csak akkor mutatkozott, amikor igazán nagy szükség volt rá.
Egy nap az erdő mélyén egy kisfiú sírása törte meg a csendet. Jani, a kíváncsi gyerek, eltévedt játék közben, és most már órák óta csak bolyongott. A Nap lassan lebukott az ég alján, és az erdő árnyai egyre mélyültek. A kisfiú rettegni kezdett.
Ekkor jelent meg a titokzatos Tigris-Macska. Csendesen lépett ki a sűrű bokrok közül, bundája színe szinte világított a félhomályban. Jani megbabonázva figyelte az óriási állatot. Félelem helyett különös nyugalom áradt belőle; a Tigris-Macska nem volt fenyegető, sokkal inkább védelmező.
A lény közelebb lépett, majd lassan lefeküdt a fiú elé, mint egy házi macska, amely vendéget vár. Jani megértette az üzenetet: kövesse őt. Az óriási tigris ruganyos, elegáns léptekkel indult el az erdőn át, miközben a kisfiú kicsit tétován, de egyre bátrabb léptekkel követte. A tigris farkának végéből apró, foszforeszkáló fény szállt fel, mint egy tündérpor, ami megvilágította az utat.
Ahogy haladtak, Jani megfigyelte a lényt: egyszerre látta benne a tigrisek fenségét és a házi cicák báját. Mintha a világ két oldalát egyesítette volna – az erő és a játékosság harmóniáját.
Néhány perc múlva egy régi, ösvényre vezették, ami a fiú otthonába nyúlt. Az út végén ott állt Jani aggódó édesanyja, karjaiban tartva a család kedvenc macskáját, egy apró, szürke csíkos cicát, aki hasonló tekintettel figyelte őt, mint az óriási lény.
A Tigris-Macska még egy pillanatig állt, majd, mintha küldetését beteljesítette volna, méltóságteljesen eltűnt a sötétségben. Janinak azóta is mindig elakad a szava, amikor meséli ezt az éjszakát – és minden alkalommal, amikor az apró házi cica a tekintetét találkoztatja az övével, úgy érzi, a varázslatos lény valahogy mégis ott van vele.
