Volt egyszer egy elbűvölő, titokzatos táj, amelyet mindenki csak úgy emlegetett: a Csendek Tója. Az égbolt alján, egy hatalmas erdő közepén pihent egy kristálytiszta, hegyek ölelésében fekvő vízfelület. A tó tükrözte a környező hegyek impozáns csúcsait, amelyek időtlen nyugalommal emelkedtek a semmibe. A víz olyan sima és nyugodt volt, hogy a legapróbb hullámok is, ha csak egy pillanatra keletkeztek, azonnal elcsendesedtek, mintha a tó maga örökké tartó nyugalmát kívánta volna megőrizni.
A hegyek és a tó közötti fák különös harmóniában álltak. Minden fa külön személyiséget adott az erdőnek: egyesek erőteljesek és határozottak voltak, míg mások, mint a titkos ösvények kísérői, halkan hajoltak a szél játékos csókjára. A lombok között a fények és árnyékok játéka folyt, mintha a napfény egy titkos varázslatot szőtt volna. Itt, ahol a nap a szivárvány rózsaszín és lila árnyalataiba öltöztette az eget, mintha az ég is a víz tetején tükröződött volna, és mindent átszőtt volna valami varázslatos, álomszerű fény.
A tó vize olyan tiszta volt, hogy az ember belenézve azt láthatta, mi rejlik legmélyebb szívében. A sziklák, a fák és a hegyek mind ott pihentek benne, mintha nemcsak a táj lenne egyszerűen tükrözve, hanem a történetek és álmok, amelyek évek, évtizedek, sőt évszázadok óta ott lebegtek. Az itt megélt pillanatok olyan örökkévalónak tűntek, mintha a természet maga is tudná, hogy sosem változik, csak tükröt tart az ember szívének.
A víz melletti kis ösvényen, ahol a napfény aranyszálai sejtelmesen beszűrődtek, alig észrevehető lépések nyomait lehetett találni. Néhány kiránduló, akik erre jártak, úgy érezték, hogy ez a hely egyszerre adja meg a létezés legnagyobb kérdéseire a választ, és minden próbálkozást, hogy megfejtsék a titkát, kikerüli. Mintha ez a tó szándékosan nem mutatna semmit, amit értelem és logika magyarázhatna. Minden egyes fülledt hajnal, minden alkonyat egy új történetet, új érzést cselezett el a fák között, mintha a tó maga a határtalan idővégtelenséget idézte volna.
És mégis, ezen az elbűvölő tájon, ahol minden csendes volt és békés, volt valami mélyebb érzés: egyfajta elhagyatottság és titok. A táj mesélt ugyan, de nem minden szót hagyott fel. Nem lehetett tudni, hogy a hegyek közt élő titkok miért fontosak, és hogy miért érződtek minden olyan elmosódott színen, ami a tó és az ég közé símult. Lehet, hogy maga a tó hozott titkokat, és adta őket az idők próbájának.
A falusias tájtól való távolság, a nagyvárosi zűrzavartól való elmenekülés – mind azt a fajta elcsendesedett örömöt biztosította, amit egy lélek keresett magának. A hosszú séták alkalmával az emberek a legmélyebb gondolataikba süllyedtek, miközben körülöttük az erdő lágyan suttogott. Olyan hangok ezek, amelyeket nem lehet hallani, csak érzékelni: a szél, a víz halkan suhanó mozgása, a fák táncoló levelei. Egy mindent magába ölelő csend, amit csak a természet érhetett el.
Amikor a nap végül búcsúzott, a rózsaszín és lila fátyol a víz fölött úgy terült szét, mintha a világnak minden érzését és gondolatát egyetlen szép, álomszerű pillanatra összegyűjtötte volna. Az alkonyat utolsó fényei belecsillantak a tó tükörsimaságába, míg a hegyek háttérbe olvadtak a hűvös árnyékok között. Az éjszakai csillagok fénye pedig, mint ezer kis láng, ismét ott pihent a víz szelíd, csillámló felszínén.
A Csendek Tója titkai sosem változtak. Mivel minden itt élt, ami lélek és természet volt, titokzatos kapcsolatuk örökké élő emlék maradt azok számára, akik képesek voltak csendben megérkezni, és felfedezni, hogyan találják meg azt a szikrányi harmóniát, ami az örök béke kapujába vezet.
