A reggel még friss volt, a nap meleg sugara lassan olvadt bele a világ színeibe. A levegőben ott lebegett a frissen főzött kávé illata, mély és megnyugtató, mintha egy láthatatlan ölelés fonódna a világ köré.
Középen, a vásznon életre kelt egy kép: egy nő, aki úgy nevetett, mintha az egész univerzum csak erre a pillanatra várt volna. Szemei lehunyva, fejét kissé oldalra döntve, ajkai szélesen elnyílva, mintha a nevetése maga lenne a fény, ami a világot megtölti élettel.
Haja dús, fekete fürtökben tornyosult a feje tetején, kecses, laza tökéletességgel. Egy vastag pántú, könnyed felső borította a vállait, bőrének gazdag, mély tónusa pedig úgy ragyogott, mint a napfényben fürdő arany.
De talán a legszebb részlete a keze volt – kezében egy gőzölgő csésze kávét tartott, ujjai finoman fonódtak a bögre köré, mintha épp abban a pillanatban született volna meg a reggel minden öröme.
A háttér színei szinte táncoltak – az impasto festék vastag ecsetvonásai melegen lüktettek mögötte. A nap aranyló árnyalatokban játszott, narancs, rózsaszín és mélyvörös foltok vibráltak, mintha maga a világ is nevetne vele.
A pillanatot senki sem látta, és mégis mindenki ismerte. A nevetés és a kávé közös, apró varázslata. A reggelek titka. Az élet édes, csészébe zárt ünnepe.
Ő pedig, a vászon középpontjában, nem várt semmire. Nem próbált sem szebb, sem tökéletesebb lenni. Csak nevetett. Mert a boldogság néha nem több, mint egy pillanat, egy csésze kávé és a világ meleg ölelése.
