Az ecset, amely életet festett – Egy történet az alkotás varázsáról
Nem minden ecset hagy nyomot a vásznon.
Van, amelyik a levegőbe ír.
Így volt ez Mira ecsetjével is. Ő nem festő volt a szokásos értelemben — álomalkotónak hívták azok, akik ismerték.
A műtermét soha nem zárta be. Az ablakok tárva-nyitva álltak, hogy a hajnal fénye szabadon besüvíthessen, és az alkony színei puhán rásimulhassanak a falakra.
De ami igazán különlegessé tette, az az volt, hogy Mira ecsete nem hétköznapi tinta után nyúlt. Egy régi, mágiával telt tintatartóban ragyogó, szinte folyékony fény lebegett.
Amikor ecsetjét belemártotta, és a levegőbe húzott egy vonalat, az nyomot hagyott — nem a papíron, nem a vásznon, hanem a térben.
Minden egyes ecsetvonás izzó színes sávként lebegett, finoman fodrozódva, mintha a világ egy pillanatra megállna.
És ahol az ecset megállt, a festékből apró táncoló alakok születtek.
Kezdetben csak egy-egy pillangószárnyú lény bukkant fel. Aztán a mozdulatok pontosabbá váltak, és a légies figurák táncolni kezdtek — körtáncot, szólót, egy pillanatnyi balettet a levegőben.
Mindegyik mozdulat, mindegyik szín új életet teremtett, de csupán egy rövid időre. Mert Mira művészete nem volt maradandó — minden, amit alkotott, pár perc múlva szikrázó pelyhekké bomlott.
Volt, aki azt mondta: kár, hogy elillan.
De Mira mindig mosolyogva válaszolta:
– A szépség nem attól értékes, hogy örökre megmarad, hanem attól, hogy a pillanatban teljes.
A műterembe néha látogatók is betértek. Gyerekek, akik szájtátva nézték a levegőben pörgő táncosokat. Vén mesterek, akik csendben hajtottak fejet a látvány előtt.
És mindig volt egy pont, amikor Mira letette az ecsetet, és hagyta, hogy az utolsó vonalak is feloldódjanak a térben.
Mert tudta: holnap új színek, új történetek születnek majd — és talán újra előbukkan egy-egy táncos, aki a fényből születik meg.
